Adalékok Wichitay Máté élettörténetéhez
2025-07-25 11:00:00
- Sebestyén Mihály
Írta egy kései hódolója
Wichitay Máté főmájer az állatkertből nem szerette a túrós puliszkát. Sokak szerint soha nem is evett, egyáltalán hogy jön ahhoz egy ilyen közönséges állatkerti főmájer, hogy megvesse a puliszkát, amely, mint tudnivaló, ízletes és tápláló népétel, és valóságos természeti csoda, isteni adomány a pusztaságban bolyongó népek körében, kebelében. Szentiványról nem is szólva.
Sőt akadtak olyanok, akik állították, akár eskü alatt is vallották volna bármely bíróság előtt, hogy Wichitay Máté puliszkataszítási beidegződése nem több mint előítélet. Hiszen például a családjában több kiváló egyéniség is született, illetve képződött egyetemek, főiskolák, akadémiák és remetelakok révén hírneves tudorrá, kalandtúra-vezetővé és mesterszakáccsá, akiknek még az abesszin császárságban élő szomáliak is elismeréssel adóztak, midőn a nagy flamó idején (ezt nagybetűkkel is megerősítették) kiváló zebratúrós puliszkákat főzött, és delente kiküldötte speciálisan képzett kengyelfutói révén a szomáli és dél-abesszin pusztaságba.
A puliszkaszállítók csak úgy versengtek a Wichitay család kegyeiért. Sőt feljegyezték hitelt érdemlő abesszin források, hogy egy ízben két konkurens málészállító között kirobbant érdekütközés végül is gyilkosságba torkollott, az egyik puliszka- és máléellátó cég (neve elhallgatását kérte a krónikásoktól, akik ezt – örök sajnálatunkra – maradéktalanul teljesítették is) fizetett verőlegényei megtámadták a másik kukoricaliszt-vállalat békésen majszoló munkásait a pacsmagszéli erdőben éjféltájban (mikor máskor, ha nem ott és nem akkor?), lemészárolták őket, sőt tetemeiket szerteszét szórták a pacsmagszéli erdőben, amiket aztán a derék pacsmagiaknak kellett eltemetniük – mondanunk sem kell – közköltségen. Több önkormányzati tisztségviselő tiltakozását fejezte ki a temetésekkel kapcsolatban, midőn arról papoltak naphosszat a pacsmagi tévé ellenzéki adásaiban, hogy az efféle elföldelésdi kimeríti az önkormányzat költségvetését, és akkor aztán bámulhatják a pénztár pangását. (Nézzük el nekik ezt a bájos képzavart, hiszen felháborodásukat akár jogosnak is vélhetnénk, ha nem tudnánk, hogy ez így nem igaz, abszurd, és az emberbaráti szeretetnek mindenkor meg kell nyilvánulnia még a holtakkal szemben is, vagyis inkább értük.)
Hiába kínálta egykoron Wichitay néni (szül. Pelendér Margó), nevezett Máténk édesanyja gyermekének a mindenféle csábító fűszerekkel vagy válogatott feltétekkel és parádés lecsókonzervekkel megtűzdelt puliszkát, a kis Máté már akkor is csak a fejét ingatta, sőt olykor hangosan tiltakozott, kezével eltolta a megrakott puliszkás fazekat, sőt egyszer még le is verte az ünnepi asztalról, pedig akkor éppen karácsonyi vacsorára várták a fősajtmester húgát, Kutasi Gemma asszonyt és férjét, Tesszári Edét, aki a helyi II. Péter serfőzőgimnázium igazgatója volt. Valljuk be, nem volt teljesen érdek és oktond nélküli volt Kutasi Gemma és férje, Tesszári Ede meghívása, ugyanis a jövendő főmajer nem csupán a puliszkát utálta, de a tanulás sem volt ínyére. Jegyei alapján még a tudorosi állami tejfölképző ismétlőosztályába sem vették volna fel, de a család abban reménykedett, hogy majd a kis Mátét némi rektori segítséggel és becsúszó szereléssel bedughatják a Tesszári-féle sörintézetbe. A levert puliszka minden reményt szertefoszlatott.
Tesszáriék már az ajtó előtt súrolták lábukról a havat, és a csengő megnyomásának knowhow-ját fontolgatták, ugyanis nagyon meggondoltak minden cselekvést, és már Tesszáriné a kezének mutatóujját is ráhelyezte a csengő gombjára, amikor Pelendér Margó magát és életének minden napját előre és visszmenetben megátkozta, oda hanyatlott a szőnyegre, a cserépfazék darabjaival kevert puliszka romjait próbálta láthatlanná tenni, a shiráz perzsaszőnyeg cafatokban pusztult, az asztal feldúlva maga volt a nemzeti és etnikai tragédia.
Kutasi Gemma asszony – senki sem emlékezett, ki engedte be a vendégeket, hiszen a Wichitayak a földön fetrengő családanyára meredtek – belépett a szobába, és formálisan elvágódott, ill. valóságosan is elájult. Ki kellett hívni a jó Tischbein doktort, aki – szombat lévén – nem dolgozott, de a Wichiták kedvéért átlépte a sabbathot, és nem utolsó segélyben részesítette Kutasi Gemmát, a fősajtmester húgát, a társadalom oszlopát és Pelendér Margót, a gyakorló puliszkaanyát.
Ennek aztán bonyolító következményei támadtak, ugyanis Tischbein doktor fél év múltán kapott egy hivatalos címeres aranyszélű borítékot, ebben pedig értesítette őt a kormánybiztosság, hogy életmentő tevékenységének elismerése végett felterjesztették a magas kormányhoz orvosi arany érdemkeresztre. Tischbein doktor, bár erős jellemnek tartotta magát (ki nem az?), annyira meghatódott ettől, hogy másnap felkereste Tomicsek Anaklétus atyát, a helyi plébánia vezető lelkiatyját, és kérte, hogy reá is terjesszék ki a Kereszt megváltó üdvösségét, vagyis elhagyta ősei általa (személyében) nem túlságosan gyakorolt és vallott hitét, és megbékélve írt fel azontúl költségesebbnél költségesebb recepteket ámok- és tájfutó betegeinek.
Nem tudjuk, hol és mikor végezte iskolai tanulmányait W. M., feltételezhetjük, csakis valamelyik külföldi intézetben osztottak neki diplomát, ugyanis semmiféle nyomát nem találták életrajzírói a honi iskolai értesítőkben, évkönyvekben, titkos iskolai okmánygyűjteményekben vagy a minisztérium által összeállított nebulói listákban. Hazatértét követően megnősült, majd rövidesen az állatkertészet dolgozója lett. Egyszerű etetőként kezdte heti hét munkanappal a bolhák és kolibrik alosztályán (munkaruhát sem kaphatott csupán a második év végén), végül pedig az elefántfuttatóban lett főmájer. Szeretett beszélgetni a rábízott állatokkal, sőt az volt az érzése, hogy értik szavait, mert beleegyező bólogatás, kaffogás, szívből jövő büffögés, vidámító toporgás vagy bús hunyorítás volt a válasz panaszaira. A bolhák pedig a csípésen kívül semmihez sem értettek, ők mindent csípéssel fejeztek ki. De Wichitay Máté különbséget tudott tenni csípés és csipdesés között.
Közbevetőleg kell megjegyeznünk, ugyanis utólag jutott el hozzánk egy olyan természetű értesülés, miszerint Máté az abesszin fővárosban a császár udvari iskolájában nyert végbizonyítványt, hiszen – emlékezzünk – egyik nagybátyja ott volt főszakács és egyben az éhezők megmentője is. Innen az elefántokkal való sikeres integrációs esély valóra váltása is, azaz tökéletesen tudott a gondozottakkal azonosulni, érzései annyira elefontkomfortosak voltak, hogy olykor már az orrán át felszívott vizet maga is ki tudta lövellni, igaz, csak fél méter távolság volt az a csúcsteljesítmény, ami egy augusztusi délutánon megadatott neki. Az elefántok elismerően csettintettek érdes nyelvükkel, és jelentősen összenéztek. Wichitay Máté úgy érezte, ekkor fogadták maguk közé. (Igaz, hogy soha többé – a dokumentumok szerint – nem tudta megismételni azt az 50 centis kilövellést, de mit számít ez, ha az elefántok maguk közé valónak nyilvánították, elefántolták, megosztották vele minden gondolatukat.)
Abban az időben – melyikben nem? – ellátási nehézségekkel küzdött az ország. Az üzletek előtt, mögött sorok kígyóztak-békáztak, a boltok polcai pangtak, a kereskedők szégyenükben elbujdostak, mert nem tudták kedvenc vevőiket sem kiszolgálni. A kenyér-, liszt- és sajtjegyek semmit sem értek, húst az ember csak magán látott, de egyre inkább láthatóvá váltak csontok, mondanunk is fölösleges: az ellátási nehézségeket a felsőbbség csupán átmeneti jellegűeknek nyilvánította, ugyanis átmenet volt a semmiből a megsemmisülés felé (Pelendér Margó szabatos meghatározása).
Suttogtak arról, hogy a város élelmiszerraktárai tömve vannak, de az árut nem akarják szétosztani, bedobni a kereskedelembe, ugyanis a város valamilyen előnyösebb szurinámi vagy nepáli ajánlatra várt, hogy a kapott élelmiszerek árából felépítse a város határában az új százhuszonnyolc sávos tekepályát és palacsintacsúszdát. A lakosság kétségbeesésében zúgolódott, egyre inkább követelni kezdte előbb az állatkerti vadak és szelídek táplálásának beszüntetését, majd az ehetők azonnali leölését, amit Wichitay Máté akár az élete árán is megakadályozni próbált. A flamingókat kiszabadította egy zivataros éjszakán, és röptetni invitálta, a bolhákat elbújtatta a főmájeri köpenye ujjába, a zergék és kőszáli kecskék, amelyek a legnagyobb veszedelemben voltak, hiszen a zergepörkölt vagy a kőszáli kecskeragu semmi máshoz nem volt hasonlítható ízvilágban és proteinbőségben, szóval a vadpatásokat felkergette a Kárpátokba, régi kedvelt élőhelyükre. Bár eleinte idegenkedtek a szirtektől, hiszen a mesterséges sziklákon tanultak ugrabugrálni, hamar beleolvadtak természetes életközegük reszortjaiba, és eltűntek a városi vérengzők szeme elől. Az elefántok azonban maradtak. Hűségesek voltak és állhatatosak, mint a régi arisztokrata családok, akik már csak birtokaik romjain tengődtek, úgy ragaszkodtak az állatkerthez, a mérsékelt égövhöz és Wichitay Mátéhoz, mint az őrült hajóskapitány a süllyedő biliárdasztalhoz, mely találatot kapott.
Hősünket – feltételezhetően – mélyen megrázta ez a rendíthetetlen hűség, és ezért esténként azt a füvet, amit az éhezők még megkíméltek, saját kezével szedte le és vitte az elefántok etetőjébe. De mint minden fűnek, ennek is egyszer vége szakadt, a kopár föld szemberöhögte a gondozók legtovább kitartó bajnokát. Ekkor jutott eszébe, ha már nem korábban, hogy egykor nagybátyja, az abesszin királyi főszakács puliszkával táplálta Szomália ínségeseit. Hazatelefonált – nem kis erőfeszítésébe került kiejteni a puliszka szót –, előbb csak hebegett, kerülgette a fogalmat, tengerit, törőbúzát mondott, s anyja azt gondolta, fia meghibbant, ilyen rendkívüli időben tengerhajózni vágyik, vagy törni-zúzni akar a dühtől és az éhségtől. Máté végül erőt vett magán, és feltette a kérdést, van-e még egy kis félretett puliszka a kamrában? Anyja suttogóra fogta a hangját – soha nem lehet tudni, ki hallgatózik a vonal egyik mellékállomásán –, igennel felelt. Megörvendett, hiszen fiára gondolt, saját szájától megvonta a falatot, és a puliszkalisztet is azért őrizgette, hogy a fia és vele a jövőt alakító nemzedék ne mondhassa azt, még puliszkába sem fújtak.
Wichitay Máté az utolsó liter üzemanyag birtokában régi Fordjával hazahajtott, felkapta a puliszkalisztes zacskókat (félkilós kiszerelésben). Egyik már ki volt lyukadva, és folyton hullott belőle a málé, és az állatkerti etetőbe öntötte az elefántok elé. Az elefántok előbb kérdően ránéztek, mintha azt kérdezték volna: szabad? Ezt tényleg nekünk hoztad, édes Máté? Majd lassan ünnepélyesen falni kezdték. Nem lökdösődtek, mindenki csak néhány falatot vett magához, átengedte a vályút a továbbiakban társainak. Még a százéves orángutánt is megkínálták a szomszédos ketrecből. Az azonban nem kért. Ő mégiscsak húsevő, és azt remélte, ha egyszer kiszabadul, akkor széttépi az idegesítő, visongó kisebb tenyészegyedeket. Vén reakciós volt.
Wichitay Máté ott a ketrecek előtt halt éhen. De az elefántok ajtaját nyitva hagyta. Tudjuk, hogy ezek a négylábúak a legeszesebb nagyemlősök közé tartoznak, s ha megvadulnak, nem ismernek kegyelmet. Átérezték a közéleti helyzetet. Értelmezték az éhséget. Erre kell gondolnunk, mert elindultak a város felé. Dübörgő lépteik nyomán az aszfalt gödrössé vált. Beértek a városházára, szétugrasztották a városi tanácsot, a jegyzőket kidobták az ablakon ormányuk egyetlen tekerésével, majd jól irányzott csapásokkal – utolsó erejükkel – leverték a lakatot az élelmiszerraktárak ajtajáról.
A többit már ti is könnyen elképzelhetitek.
