A XX. század viharzásai egy ipolysági kis faluban

Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (78.)

Az író Háy János (Vámosmikola, 1960. április 1.) egy ipolysági kis faluból Budapestre jutó értelmiségi sikeres sorsát élve sem felejti el származását. Napra jutni (2014) című „családállító” regényében (elbeszélésfüzérében) úgy eleveníti fel gyermekkorát és környezetét, hogy a huszadik század viharzásait is odaidézi faluja köré. 

Hitelesen, és ami manapság szinte kivételes, a fővárosba szakadtság felsőbbrendűségében tetszelgéstől mentesen ábrázolja a szegénységet, illetve a kollektívbe kényszerített falu nehéz, sokszor lemondó önfeladásba vagy önpusztításba fúló életét. Ezt a lefokozott életet csak a nagyon edzettek tudják kitartó egészségben, hősies küzdelemben élni. A könyv nagy erénye, hogy szerzője visszatekintve sem érezteti, hogy ő (a kiemelkedett értelmiségi) különb lenne azoknál, akik közül elszármazott. Mert a regény minden szereplőjét, így az írót is a szeretet kérdésköre mozgatja, motiválja, a szeretet hiányossága pedig csüggeszti, megbetegíti, önmagára és másokra nézve kórossá, sőt ártalmassá teszi.

Az „elapátlanodott” író múltidézését a kisfiú édesapja iránti rajongásával indítja. Felidézi azt a szűk kis időt, amikor apja még boldog és önfeledt tudott lenni. A szülők árnyékából „napra jutott” felnőtt író számba veszi minden fellelhető emlékét, hogy megtalálja a harmónián és egész-ségen ejtett sebeket, amelyek, többek között, végtelenül erősnek hitt apja korai halálához vezettek. 

A Napra jutni hősei „a gyerek” és családja: „az apa”, „az anya”, a nagyszülők, és voltaképpen a falu apraja-nagyja. A cselekményt orvosi szempontból is értelmezhető történések szövik át. 

A téeszesítés Háy János szülőfalujában is méltatlan erőszakkal, véresre verésekkel járt. Az író édesapját „finomabb” módszerrel kényszerítették, hogy jóhírű fuvaros létére adja be szeretett lovait a közösbe, s ezzel magától és kis családjától egyszerre vonja meg az önálló megélhetés biztos lehetőségét. A finomabb módszer az volt, hogy több éjjelen át minden egyes félórában durva ablakzörgetéssel és fenyegető kiabálással riasztották fel a családot. A „gyerek” kisbaba volt még, pár óra alatt teljesen kikészült a nem alvástól és az ijedtségtől. Napok teltek így, és az anya már csak a csecsemő azonnali nyugalmát kívánta, végül azt kérte az urától, hogy írja alá azt a papírt, amiről hallani sem akart egyikük sem korábban. Adja be pompás lovait a közösbe, különben a gyermekkel mi lesz, megbetegszik… A közösbe beszolgáltatott lovak azonban nem felejtik jó gazdájukat, minden nap haza akarnak térni. Sehák pedig, akit a téesz nevez ki az újonnan szerzett lovak mellé, csak ügyetlen, képzetlen és durva az okos és jól tartott, becsült és szeretett állatokhoz… Sehák tehát mindennap holtrészegre issza magát, majd elveri a „kommonizmushoz” nem értő, okos és hűséges lovakat! Az iszákosság tehát azért is terjed oly sebesen, mert rövid távon feledteti az igazságtalanságokat, melyeket az embereknek minduntalan le kell nyelniük? Az apa más jellem, ő nem iszik, és nem dohányzik. 

Elkezdődik az ő lelki gyötrelme is

Ezer dolgot vállal, hogy eltartsa a családját. Tanulásba fog, leérettségizik, lassan már ő vezeti az állami gazdaságot, csakhogy ehhez óhatatlanul be kell lépnie a pártba… Az öngyötrés így aztán igazán felerősödik lelkiismerete színpadán. Az apa jóval ritkábban nevet, s nem ér rá játszani kisfiával, mint tette régen. Igaz, hétvégeken már a maga erejéből vásárolt kocsin viszi kirándulni családját, és igényesen igyekszik nevelni gyermekét, törődik feleségével. Ám nem való vezetőnek, mert magához mér mindenkit, mert maximalista és türelmetlen. És közben látja munkatársai ügyetlenkedéseit, kollégái gyengéit (isznak, dohányoznak, felszínesek). Mindezekért a belül hordozott, elfojtott feszültségekért azt óhajtja, hogy az ő fia ne ragadjon otthon… Ismerős képlet sokaknak, sajnos. 

Otthon éveken át, míg a vezetői tisztség „uborkafájára” az apa fel nem mászott, a szülők házaséletére a nyári és meleg időben csak a padlás állt rendelkezésre, télen semmi. Az egyke gyerek köztük aludt a két ágy közti ágydeszkán. Az árnyékszék a baromfiudvar mögött volt. A gyerek rettegett is oda kijárni. Amikor aztán a bariomfiudvart „felszámolta” a kolera, az élet törékenységét a kisfiú is megtapasztalta. 

Gyermekkori szenvedések

A gyerek balkezes; abban az időben a balkezeseket átszoktatják, így megalázást, szégyent és szenvedést kell kiállnia minden balkezesnek, amíg „rosszabb kezével” elfogadható szinten megtanul írni és dolgozni. A szerző kiskori énje szenved egykeségétől, sokat van egyedül, hiszen szülei állandóan dolgoznak. Egy alkalommal, amikor az anya kicsit késve ér haza, és a nagyszülők is dolgoznak a téeszben, a gyerek megéhezik, ezért nekifog bundáskenyeret készíteni. Igen ám, de a gáztartály csapját egyből nagyon megnyitja, nem állítja takarékra. A hirtelen forrósodó zsírba óvatlanul, egymás után beledobja a tejbe áztatott kenyérszeleteket, és a zsír vékony trikóján át megégeti hasán a bőrt. Több baja nem esik, mivel hazaér édesanyja, és azonnal hideg zsírral kezeli a már éppen felhólyagzott sebeket. Az anya pedig – önmagát szidja, hogy miért is állt meg egy szóra is a boltban, az utcán. 

A kegyetlennek ismert kövér iskolaigazgató egyszer hirtelen megváltozik, türelmes és megértő tanárrá alakul. A gyermekek mindenfélét fantáziálnak, hogy mi érte az igazgatót. Szeretője lett, erről „ábrándoznak”. A valóság azonban komorabb: kiderül, hogy a szigorú férfi súlyosan beteg, s ez a tény új szemszögből láttatja előtte az iskolát, a világot és önmagát. 

A falu doktora? 

Nem erősen sokoldalú szakember, minden betegségre „kalmapirint” ad a falusiaknak. Amikor aztán elhelyezik, egy „egész” orvosházaspár költözik két gyermekkel a faluba. Ám a falu csodálatára csak az orvosnő rendel a faluban, és sajnos, betegeire ő sem figyel. A férjétől, a doktor elvtárstól ugyanis éppen válik, aki máshol vállal körzetet. Hiába van az új orvosék fiának hosszú haja és igazi farmere, mégsem boldog. A szegény falusi gyermekek döbbenten fogják fel, hogy nem mind arany, ami fénylik. A hosszú hajat s a farmert sem kívánják már nagyon, nehogy ők is boldogtalan, elégedetlen csemetékké változzanak. 

Érdemes beszélnünk a főhős felmenőinek traumafeldolgozási különbözőségéről. Mind anyai, mind apai nagyszülei életét alaposan összetörte a háború, a frontvonulás, az orosz fogság, majd a „kommonizmus”. Az apai nagyapa, amikor műhelyét elveszik, inni kezd; a sok veszteségből és talán alkatából adódóan is, önsajnálóvá, önzővé, másokat hibáztatóvá torzul. Anyai nagyszülei is legalább annyi háborút, közeli gyászt és fogságot szenvednek el, de számukra az életnek mindig volt és marad értelme, még akkor is, ha „nem mi döntünk arról, hogy mi lesz velünk” (245.). Anyai nagyanyja már kislányként felnőtti, szinte anyai sorsba kényszerült, így korán megszokta a gondoskodó szeretet gyakorlását. Az anyai nagyapa mindent, jót és rosszat egyforma alaposan megfigyelt. A marhavagonban látta, hogy aki megszánta őket (Arad környékén), és vizeskannát nyújtott fel nekik, azt az őrök máris betuszkolták a vagonba – a szállítmányt gyarapítandó. 

A Gulágon 

pedig látta, hogy „aki már nem törődött magával”, az lett a következő halott (246.). Miután szerencsésen hazatér, ez a nagyapa mindig azzal foglalkozik, amit meghagynak neki, és nem azzal, amit elvesznek tőle… Hazatértekor egyetlen lánya már tizennégy éves. A fogságban megtanult módszerrel, minden reggel hálásan végiggondolja, hogy mi mindenért érdemes élnie. És amikor férjhez adják a lányukat, a vejüket is épp olyan szeretettel fogadják be szegényes kicsi házukba, mintha saját gyermekük volna. Az író anyai nagyapja nemcsak leköti és elvarázsolja egyszál kisunokáját a maga megpróbáltatássokkal teli élete igaz „kalandjaival”, hanem egyúttal felvértezi őt az élet valós nehézségeivel szemben. 

Azonban a jó édesapa szomorúan végződő élete is súlyos példázat az egykori gyereknek. Katonai szolgálatra apját az ávósokhoz osztották be, az alföldi kitelepítettekhez. Három hónapig bírta nézni-hallgatni az ottani kínzásokat. Utána áthelyezését kérte, szerencsére áthelyezték, nagy építkezéshez került. Bár gyomra már a katonaság alatt megbetegszik, a nagyobb bajok a téeszesítéssel következnek be. A méltatlan szegénységbe ragadás ördögi köréből gyermekét csak kifele, csak a falutól elszakadva tudja elképzelni… Tikkasztóan szomorú, torokszorítóan ismerős történet. Miképpen összegzi az egy fiából „kifogyó” özvegy édesanya a maga életét a regény végén? Akit érdekel, olvassa el ezt az életábrázolásban gazdag és keresetlenül őszinte könyvet. 

Az öregtó felé (2017) 

Háy János verseskötete szorongással tölthet el, mert mellbevágóan szikár, minimalista, áthatóan keserű, ráadásul tömény csalódottságot kifejező kötet. Alaptémája az öregedés; az egyéni testi-lelki-szellemi széthullás ábrázolásán túl a Kádár-korszak végén felnőtt nemzedék árvaságát és önazonossági válságát fejezi ki. Azt a „vidám barakk”-korszak és a zavaros 90-es évek alatt lepusztult egyéni és közösségi életérzést, amelyben nincs megtartó és összetartó értékrend, amelyből hiányzik a céltudat, a hivatásszeretet, az egészséges ön

becsülés, amelyből gyakran kikopik a család, a közösség, és üres fogalommá fakul a haza, a nemzet, amelyben a bizalom és a hit, akár a boldogság emléke, nosztalgiaként is alig-alig bukkan elő. Háy szomorú diagnózisa nem egyedülálló a kortárs magyar irodalomban – elegendő az erdélyi Bodor Ádámra vagy a sajnálatosan fiatalon elhunyt Borbély Szilárdra gondolnunk. 

„Jónak kéne látni azt, hogy élet” – írja A legrosszabb forma című versében (Háy: Az öregtó felé, Európa 2017, 15). Közérzeti vírus, járványos apátia az, amit e versek kifejeznek? Milyen történelmi-társadalmi jelentésudvart képez a Maradvány című vers gondolatritmusként visszatérő sora: „Nekem a maradvány jutott”? „Utolsó szirmok, kidőlt fenyvesek, hogyan, ha nincs tovább” – olvashatjuk ugyanitt (Maradvány, Az öregtó felé, 2017, 93–94.). A csonka ország történelmi, társadalmi és nemzedéki veszteségérzetének elfojtása, majd kései felismerése volna az, amivel szemben bénító szkepszis a reakció? Így zárul a Haszontalan című vers: 

„Hogy bírom ki,/ és hogy bírja ki bárki,/ hogy semmi,/ semmi nem ér /semmit.” /(Haszontalan, Az öregtó felé, 2017, 92.)

Az öregedés tünetei

A legtöbb vers az öregedés tüneteit jeleníti meg, a szenvtelen hangnem olykor ironikusba vált át. Máskor pedig a (második) világháborút megjárt nemzedék sérelmei kísértenek a politikai értelemben szabad ország középkorú nemzedékének közérzetében. A Darabokban című vers lírai alanya saját élveboncolását írja le, de nem a Szilágyi Domokosra vagy Szabó Lőrincre oly jellemző szellemi-lelki önvizsgálat módszerével, hanem – a délszláv háború szomszédságában – az iszonyú szervkereskedelem képzelt áldozataként. Megkövesedett, feloldatlan és közöletlen vagy elhallgatott kiábrándultságot árasztanak e versek. Otthon és otthonosság helyett szétesett vagy hazug játszmákban együttélő családok árnyai. Szerethető közösség, nemzet helyett elbirtokolt, lepusztult táj és holttesteket befogadó talaj, csak „hamu és por” (a Halotti beszéd „por és hamuját” a visszájára pördítve találjuk). A visszavonhatatlanság, az abszolút hiány érzete teszi „kőkeménnyé” e versek olvasási élményét. A lírai én csak álmában boldog, ekkor bújik hozzá a fia, de a fiú ekkor is „megijedt valamitől”. Kegyetlen őszinteségű portré egy elveszett, széteső, szenvedésre fel nem vértezett, jogait és lételemét nem lelő, érzékenységében önmagát is megvető nemzedékről? A kórfeltárás mindenképp feltétele a gyógyulásnak, amíg nem késő? 

„Keserűt hánysz./ Tegnap lemondtál magadról./ 

Ma visszavonnád, de a test / nem bocsát meg.” 

(Keserű, Az öregtó felé, 2017, 117.)