A tréningruhás
2025-02-25 15:00:00
- Nagy Székely Ildikó
Senki sem foghatja rám, hogy túlteng bennem a türelem, főleg, amikor munkára, pihenésre és némi szórakozásra gondosan beosztott időmorzsáimat szippantja egymás után magába egy váróterem mozdulatlan levegője. Mégis be kell látnom – főleg, hogy nem először tapasztalom –: a megtervezett, kiszámított forgatókönyvek átírásában mindig meglapul egy apró ajándék. Sokszor csak egy biztató hang, egy önzetlen mosoly, de néha annál jóval több. Például egy történet.
Az orvosi rendelő, aminek ajtaja előtt üldögéltem, mindegyre kinyílt, de sokadszorra sem az én nevemet szólította a benti hang. Későre járt, rajtam kívül már csak egy középkorú nő várakozott, aki egy idő múlva aztán felállt, és besietett a váróteremből nyíló mosdóba. Két perc sem telt el, amikor egy tréningruhás idős asszony lépett be a szűk térbe. Egyenesen az illemhely felé vette ő is az irányt. Időm sem volt figyelmeztetni, hogy van bent valaki, akkora lendülettel nyitott be. A következő pillanatban a középkorú páciens felháborodott – és eléggé „cifra” – szavai verték fel a csendet. Az idős asszony félszeg bocsánatkérések közepette igyekezett kifelé a mosdóból, aztán – szinte védelemkérőn – mellém telepedett. A másik még elidőzött odabent, majd méltóságteljesen kivonult, kopogott a rendelő ajtaján – ahonnan a korábbi beteg még ki sem jött –, és ellentmondást nem tűrő mozdulattal be is lépett az ajtón. Kettesben maradtunk az idős tréningruhással.
– Régóta várakozik? – fordult hirtelen felém, majd választ sem várva folytatta: – Ilyenkor már rendszerint minden beteg elment, és nyugodtan elkezdhetem a takarítást. Úgy látszik, ma jóval többen voltak, mint máskor. Eszembe sem jutott, hogy bent lehet valaki a vécén. Ezután kopogni fogok, akármilyen késő legyen.
Ekkor állt össze a kép: a sovány, ősz haját arasznyi copfba szorító asszony, akinek egész lényéből valami ritkán tapasztalható szerénység, alázatosság áradt, a munkáját szerette volna mihamarabb elvégezni, ezért volt neki annyira sietős.
– De azért nem esett jól, hogy úgy leteremtett az a hölgy – folytatta. – Az életkora alapján talán a lányom is lehetne. Hiába, ma már nem tisztelik az időseket. Amikor én voltam fiatal, ez is másképp volt. Amikor a nővéremmel és a két öcsémmel „kicsaptak” minket nyárára a nagyszülőkhöz, azt sem tudtuk, hogy fogadjunk jobban szót. Kapáltunk, öntöztünk a hatalmas kertben, még a permetezésben is segítettünk, csak a nővérem nem, ő félt, hogy megmérgeződik – mosolyodott el végre a halványkék szempár. – A nővérem volt köztünk, ugyebár, a legidősebb, de még nagyanyánk pulykakakasától is meg tudott ijedni, ha az váratlanul elrikácsolta magát a háta mögött. De azért jó testvér volt ő is, a két öcsém is. Csak egymást püfölték néha „jókedvükben”, minket, lányokat, sosem bántottak. Mind a ketten Kanadában élnek, a nővérem pedig fent, a Jóistennél.
– Mióta dolgozik itt? – szólaltam meg végre én is.
– Ez a negyedik éve, ha jól számolom – töprengett el beszélgetőtársam. – Igen, a negyedik. 2022 tavaszán kezdtem, amikor a lányom hozzám költözött a kisunokámmal. Muszáj segítenem őket, mert a volt vejemre nem számíthatnak. Nekem is alig több 1200 lejnél a nyugdíjam, pedig egy életet ledolgoztam. Téli időszakban, ha kifizetem a számlákat, a napi kenyérre és tejre alig marad. Az unokám óvodás, sok mindenre szüksége van, jól jön ez a pluszkereset. Igaz, hogy a lányom is dolgozik, de ő is csak minimálbéren van, egyik hónaptól a másikig sehogy sem jön ki a fizetéséből. Nekem meg nem jelent nagy erőfeszítést ez a munka, hiszen világéletemben szerettem a tisztaságot és a rendet, otthon is hetente többször mindent felsúrolok. Fitten tart a sürgés-forgás, és valahogy meg is nyugtat. Itt is olyan jó csend van, amikor munkához látok, mint odahaza. A doktornők és az asszisztensnőik is kedvesek, udvariasak velem, és meg is bíznak bennem. Nekem is van kulcsom a rendelőhöz, így általában én zárok. Néhány tömbházzal odébb lakom, így az sem okoz gondot, hogy hogyan jutok haza sötétedés után. Amikor végre megérkezem a lakásunk elé, az unokám már pizsamában vár az ablakban, és noszogat, hogy siessek már fel a lépcsőn, és üljek le velük minél hamarabb vacsorázni. Altatni felváltva szoktuk a kislányt a lányommal, de van, amikor egymás után két este is tőlem kéri a mesét.
Egy szuszra sorolta el mindezt nekem ez a rokonszenves idegen, észre sem lehetett venni, mikor vesz levegőt a mondatok között. Szerettem volna megkérdezni, korábban milyen munkakörben dolgozott, de már nyílt is a rendelő ajtaja. A középkorú nő távozott – azt, hogy a korábban bent lévő páciens mikor ment ki, észre sem vettem, annyira a tréningruhás asszonyra összpontosítottam –, és odabentről most már engem szólítottak. A jó negyedórás vizsgálat és kérdezz-felelek után szívesen folytattam volna a beszélgetést az idős asszonnyal, aki akkor már javában szorgoskodott a mosdóban – ki gondolt már a korábban olyan nehezen elengedett időmorzsákra? –, de valahogy nem akaródzott megzavarni munka közben. Tudtam, hogy siet, hiszen várják otthon, és talán éppen ő a soros az esti mesemondásban, vagy soron kívül is neki jut ez a léleksimogató feladat.
