Idei első telihetes szeptemberi vándorlásom vezérmotívumát Kiss Jenőtől kölcsönöztem. Úti rapszódiája még 1952-ben jelent meg az Utunk 41. számában.
158 évvel ezelőtt, 1867. szeptember 5-én született Krippler Móric erdőmérnök. Selmecbányán, a Bányászati és Erdészeti Akadémián végezte tanulmányait. 1890-től Erdélyben a székely közbirtokossági erdőket kezelte, gyergyószentmiklósi központtal. 1903-tól a csíkszeredai erdőhivatal főerdésze. 1908-ban nevezték ki a selmecbányai főiskola erdőhasználattani tanszékére, a tanszék vezetője maradt Trianon után, Sopronba költözése után is. Az Erdészeti Zsebnaptár szerkesztője volt. Számos tanulmányt írt az Erdészeti Lapokban.
Uram! Hagyd meg ezt a gizgazos udvart, a gyermekkor udvarát!
Szeptember 6-án, 1874-ben született Hintz György gyógyszerész, a hírneves kolozsvári Szent György patika utolsó tulajdonosa. Gyógyszerészi oklevelet 1896-ban, gyógyszerész-doktorátust 1897-ben szerzett a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen. 1940-1944 között a Magyar Gyógyszerész Egyesület XXIII. kerületének elnöke volt.
Az időt Kisasszony napja,
Négy hétre előre szabja.
Szeptember 8. Kisboldogasszony napja. A XI. századtól számontartott ünnepünk. Mária születésének gazdag apokrif hagyományai vannak, amelyek kódexirodalmunkba is belekerültek (Teleki-, Horváth-, Tihanyi-, Debreczeni-, Érdy-kódex).
Még nem ősz szeptember második hete, de ahogy a népi regula is mondja – Kisasszony hajtja a fecskéket. – már a készülődés ideje.
Az ólak tetején megőszült a pára.
A Nap csókot hint a Garsa homlokára.
A kertek fedelén pókok szőnek hálót.
Fecskék keringélik sírva az istállót.
A fákról vérszínű falevelek hullnak,
És a levegőben ezüst húrok nyúlnak.
Bágyadt sugár pihen törött szalmaszálon.
Őszirózsák szirmán hintázik az álom.
A Dégicsúp mellett, mintha égben járna.
Feltűnik két ökör, csikorog a járma.
Mennek az ekével, egyenest a Napba.
Elvesznek a fénylő arany sugarakban.
– Édesanyám, lelkem! – mintha ötet látnám
A Nap közepében: elragadó látvány.
Az ekét tartja és fényt áraszt a földre,
A halálba hulló, elsárguló zöldre.
Vadlúd-csapat úszik sírva fent a kéken.
– Vigyázz, minden véges! – hirdetik sötéten.
Né, egy óriás jön: Apám!… ötöt látom
A kék égre festve a magas dombháton.
Árnyéka lenyúlik mérföldre, a völgybe.
Vállán vető abrosz: magot hint a földbe…
Pereg a búzaszem sugárban az égről.
Áldja a világot a Nap közepéből.
Horváth István A nap közepéből című verse először a kolozsvári Termés 1943-as Tél-Ősz számában jelent meg.
1965. szeptember 8-án az UNESCO által Teheránba összehívott világkongresszus e napot az írni-olvasni tudás nemzetközi napjává nyilvánította. A világon több mint egy milliárd írástudatlan felnőtt él. Minden évben e napon az UNESCO-díjjal jutalmazza azokat, akik a legleleményesebben és legösztönzőbben harcolnak az írástudatlanság ellen. Talán e díjat Szabó Lőrinc is megérdemelte volna. Íme 148. Tücsökzenéje, az Olvasás:
Mint a csillagokat a távcsövek,
úgy húztam körém, s egyre közelebb,
könyveken át a Világ Tényeit:
éj-nap olvastam. Mindent! Hajnalig,
kis lámpa mellett, s függönyözve a
konyhánk ajtaját. Boldogság, soha-
nem-álmodott, töltött be: Nemcsak én
vagyok (ha vagyok) bolond! Mint a fény
mihelyt szabad, oly határtalanul
tágult a lelkem, nőtt, már messze túl
kíváncsiságban s reményeiben
iskolán s minden hasznon: Végtelen
nyílt elém, hisz most eszközt, szárnyakat
kaptam, repülni, s törni zárakat:
az Irodalmat: születő, arany
lángok zsúfoltak, gyerekmód ugyan,
de úgy, ahogy az első távcsövek
tömték új csillagokkal az eget.
Szeptember 8. idén nálunk az iskolakezdés napja.
Szeptemberben nyit az iskola. Van-e szebb a kezdet szépségénél? Mikor a sportpálya salakján a futók lekuporodnak a startvonalra, s vékonyka füstöt eresztve eldördül az indítópisztoly? Szabad a pálya, s ismeretlen!
Sose fogom elfelejteni az új könyvek, az új tanárok, az új tantárgyak keltette bizonytalan izgalmat. Iskolaév kezdetén csaknem mindig verőfényes volt az idő, afféle „megbízható” szeptemberi ragyogás fogadott.
Minden érkező gyerek jelentett valami meglepetést. Volt, aki egyetlen nyáron fejjel magasabbra nőtt, volt, aki szerecsenfeketére barnult, s volt, akin éppen az volt a meglepő, hogy semmit se változott. De valami újat mindenki hozott magával: nyári emlékeket, s a viszontlátás örömét – írja Pilinszky János az Új Ember 1960. szeptember 4-i számában megjelent Veni Sancte… jegyzetében.
De a kezdet igazi áhítatát a templomban éltük át. Itt, mint egy nagy bárkában, mennyei hajón, mely most készült felszedni horgonyát, kicsinyek-nagyok mindannyian együtt voltunk.
(…)Ez jut eszembe mindig Veni Sancte idején. S az, hogy ez a Veni Sancte-hangulat azóta is egész életemre elkísért, nem dátumhoz kötve, hanem mindenféle munkám kezdetén. Mert a kisdiák, aki a templompadban kuporogva kéri Isten megvilágosító kegyelmét, nem sokban s talán semmiben sem különbözik a férfitől, aki munkája fölé hajol, s az öregtől, aki élete mélységei fölött most már az egész értelmére figyel elcsöndesedő szívével.
Talán valahol elhangzik a város tanévnyitóin Pilinszky néhány mondata, 2025-ben, talán éppen az újra (hányadszor?) – Tamási Zsolt szavával élve – keresztlevelet kapott II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceumban is.
Négy és fél évszázad múlva, remélem, lesz majd aki olvashat városunk krónikájába lapozva ez év örömteli iskolakezdéséről. (Mint ahogy én is bele-belelapozok a négy és fél évszázadnyi idővel ezelőtt, 1584. szeptember 8-án meghalt Borsos Sebestyén krónikájába – legutóbb a Veress Dániel szerkesztette Emlékezetül hagyott írások. Erdélyi magyar emlékírók című kötetben látott nyomdafestéket a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál 1983-ban.)
Törökkontyok szirmán hintázik az álom
Mai sétánk végén visszakanyarodok a Folyóhoz, a mindent tudó s mindent tovagörgető vízhez. Gál Éva Emesét hívom segítségül.
Otthon vagyok, ha leülök a parton.
Szobám a csend, a fűzek sóhaja.
Halkan szólok, szavam magam se hallom:
talán csak hozzád érkezem haza.
Te vagy a folytonosság biztonsága,
örökebb, mint a változó világ,
ami célokat éget homlokára,
hogy eltorzítsa arcát s homlokát.
Te vagy az a táj, ami visszavágyik
a gyermekkori, parttalan csodákig,
ahol bűntelen minden szerelem.
Ha Tisza partján, vagy a Szamos-parton
sűrűsödik karjaimban az alkony,
végtelen idővel ölelkezem.
A Maros-parton nekem e későnyári-koraőszi csendben hasonlók jutnak eszembe.
Már lángolni kezd a fákban a lélek,
egy egész nyár szerelme bennük ég,
s a folyó tükrén meg-megtörő fények
között a világra zuhan az ég.
Nehéz a menny, de a folyó erősebb:
sodor, ha kell, szennyet és csillagot,
öle télnek, tavasznak, nyárnak, ősznek,
ringat mindent, ami él és halott,
mert az időtlen megmaradás medre.
A halálból is újrateljesedve
görget kétséget, fájdalmat tovább.
Hatalmasabb, mint a mérgező átok,
mossa a mélységet és magasságot,
és menti nekünk ezt a kis hazát.
A Három szonett a Tiszához harmadik darabja már csak a Folyó. Íme:
Nem történelem és nem perc az élet.
Nem Mohács, Világos, nem Trianon
égeti föl bennünk a messzeséget,
de minket herdál minden tartalom,
ha megfosztjuk fényétől ezt a tájat,
s ráépítünk sok kietlen csodát,
hogy örök folyónk szabad áramának
utat szabjon egy holt beton-világ.
Uram! Hagyd meg ezt a gizgazos partot,
ami árvizekkel vívja a harcot,
a természet küzdelmét meg ne öld,
és ne engedd, hogy az ember megölje.
Add, hogy a te Fenséged örökölve
mentse a Tisza lelkét meg a Föld.
Valami efféle földhözragadtság kellene. Ahogy a Homoródalmáson 95 évvel ezelőtt, 1930. szeptember 11-én született Szabó Gyula, a Gondos atyafiság szerzője, az ötkötetes A sátán labdái regényfolyamában az Erdélyi Fejedelemség vészterhes múltjába vezet, mintegy választ keresve a jelen sorsfordító kérdéseire.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
