Nézd csak meg jól, mi minden van körülöttünk. A víz háborog, a föld rá sem hederít. Látod a magasba nyúló hegyeket?! A fákat, a fényt, amely a nap minden percében változtatja erejét és színét. A halakat, amelyek más halakat kergetnek, miközben azon vannak, hogy elkerüljék a sirályok csőrét. Hallod a zajokat, a hullámok moraját, a szél susogását, a homok neszezését, a sokféle zajt, amely harmóniává olvad? És az élet meg az anyagok e valószerűtlen hangversenyének kellős közepén itt vagyunk mi, te meg én és a körülöttünk lévő sok-sok ember. Vajon hányan látják meg közülünk azt, amit most leírtam? Hányan értik meg reggelenként, micsoda kiváltság, hogy fölébrednek, hogy láthatnak, szagolhatnak, tapinthatnak, hallhatnak, érezhetnek? Közülünk hányan képesek egy pillanatra megfeledkezni a nyűglődéseikről, hogy elámuljanak ezen a csodás látványon? Úgy tetszik: az ember éppen annak van a legkevésbé tudatában, hogy él.
Marc Lévy jelenkori francia író gondolatával indulok e héten életvidámságot csenni a természettől. Jer velem te is, kedves Olvasóm!
Látszólag másról szól Gál Éva Emese Kép című szonettje:
Megszoktad-e, hogy itt festve van minden?
Csak benned él még a bizonytalan,
rajtad kívül eleven világ nincsen,
a rét, az ég, a fény is festve van.
Hogy letépném a legkékebb virágot,
és bármi áron elvinném neked!
De érzed a kiszolgáltatottságot?
Csak drót a szár, rongyok a levelek,
s a szirmok is! És nincs valódi harmat,
mert gyöngyszemeket könnyez ez az éj.
Hogyan játsszak itt életet magamnak,
s mit adjak belőle neked? Beszélj!
A hang valódi, mondd, valódi hang még?
Ha bábu lennék, tán bele se halnék.
A vers keltezése 1988. Merem reményleni, hogy ma, 2025-ben rajtam/rajtunk kívül is létezik eleven világ; hogy nem érezzük (annyira) súlyát a kiszolgáltatottságnak. S habár nem vagyunk bábuk, nem kell belehalnunk kiszolgáltatottságainkba. Mondom: reménykedem.
E reménnyel indítom a tudománytörténeti évfordulók sorát.
Április 11-én, 1863-ban adta ki a lelkét Marosszentkirályon Benkő Károly jegyző, a Székelyföld leírója. A nagyenyedi református főiskola után Marosvásárhelyen királyi táblai írnok lett. 1849-ben Marosszék levéltárnokává nevezték ki. Erdély történelmi életrajztárához gyűjtési anyagai és jegyzetei már ötszáz ívre terjedtek, de a gyűjtemény elveszett. A nagy előd-rokon Benkő József középajtai református lelkész életrajzának összeállításához is hozzáfogott, és munkáinak kiadásán fáradozott, de azt sem tudta befejezni. De a hiány helyett hadd idézzem megjelent munkáit: Csík, Gyergyó és Kászon. Leírások, 1853; Marosszék ismertetése, 1868–69; Marosvásárhely szabad királyi város leírása – 1862-ben. Ez a műve csak 2001-ben jelent meg a Mentor Könyvkiadónál, Pál-Antal Sándor gondozásában.
Öt évre halála után, 1869. április 11-én született Harkányi Béla csillagász, a magyar csillagászat nemzetközi kapcsolatainak egyik kiépítője. Ízelítőül álljon itt néhány nagy hatású tanulmányának címe: A sarkmagasságváltozások meghatározásai és ennek magyarázata 1896-ban jelent meg, az Adalékok a csillagászat fejlődésének elméletéhez 1922-ben.
232 évvel ezelőtt, 1793. április 12-én született a magyar természettudományos nyelv egyik megújítója, Bugát Pál. Toldy Ferenc barátja, irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia titkára, a Kisfaludy Társaság igazgatója írta, hogy „helyesen szólni Révai, szépen Kazinczy, műszabatosan Bugát Pál tanította a nemzetet”. Legjelentősebbnek tartott nyelvújítási munkája a Természettudományi szóhalmaz (1843). Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt Bugátot Magyarország főorvosává nevezték ki; a szigorú megtorlás nem maradt el: megfosztották egyetemi tanári állásától és nyugdíjjogosultságától. Visszavonultsága idején újra az orvosi szaknyelv magyarításával foglalkozott. Az önkényuralom enyhültével, 1860-ban ismét a Természettudományi Társulat elnöke lett.
Április 12. az űrhajózás napja – 1961-ben e nap bocsátották Föld körüli pályára a világ első embert szállító űrhajóját, fedélzetén Jurij Gagarinnal.
Virágvasárnap
Idén 13-ára esik virágvasárnap – a farsangi ünnepkör vége után a 40. nap. Jézus e napon szamárháton diadalmasan bevonult Jeruzsálembe. Sokan ruhájukat terítették az útra, mások ágakat törtek a fákról, s eléje szórták. Ennek nyomán került az ünnep szertartásai közé a pálmás, Európa északi tájain pedig a barkás körmenet – a körmenet jeruzsálemi eredetű.
A pálma – a datolyapálma – a mediterráneum keleti felének időtlen idők óta egyik legfőbb táplálója. A fák királynőjét mélységes hódolat övezte. Egyiptomban, Babilonban, Arábiában, Föníciában a termékenység, az anyaság és a születés fájaként tisztelték. Fönícia neve a pálmáéval (phoenix) egy tőről fakad, csakúgy, mint a főnixmadáré, amely a pálmafa elhamvadó tüzében születik újjá. A babiloni teremtésmítoszban az „élet fája” pálmafa, maga az életadó anyaistennő. Dávid királyi házának is „Pálma”, héber nevén Támár volt az ősanyja, akiben valószínűleg kánaáni termékenység-istennő, Asztarté rejtezett, akárcsak a régi Izrael egyetlen női bírájának, Debóra prófétanőnek az alakjában, aki pálma alatt ülve közölte jósigéit.
Az ógörögök szerint pálma tövén született Apollón napisten.
Az arabok Mohamed színre lépte előtt szintén istennőként imádták a datolyapálmát, évenként megtartott ünnepén női ruhába öltöztették.
Figyelemre méltó, ahogyan a betlehemi születést ábrázolták a Jézust prófétaként tisztelő igazhitű arab miniátorok. A helyszín kiszáradt pálmaliget, Mária egy fába kapaszkodva hozza világra gyermekét, és a csodás születés eredményeképpen a pálmák újra kivirulnak – írja Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában.
A keresztény hit elterjedésével ez a képzet tovább élt. A pálma – a mi karácsonyfánk délszaki párjaként – Jézus születésének, az évkezdetnek a fája lett, és a téli napfordulókor a Nappal együtt álló Tejút képmása.
Virágvasárnappal kezdődik a nagyhét. A természet tavaszi újjászületése az embert is megújulásra, tisztálkodásra indítja. Faluhelyen a gazda megtisztította egész portáját. Kihordta az istállót, kijavította a melléképületeket, söpört, tapasztott, meszelt, egészen megfiatalodott a hajléka. Szerszámait rendbe hozta, néha ki is fényesítette. Minden holminak, még a legkisebbnek is ragyognia kellett a tisztaságtól. Mikor a házával rendbe jött, akkor elhalt hozzátartozóira gondolt: sírjukat fölfrissítette. Minden sírt rendbe hoznak, azokét is, akiknek már nem volt családbeli gondozójuk. Végül a sírokra barkacsokrot raktak.
Szétnéz Tóth Árpád is e Kárpát-medencei tájon:
De szétnéz aztán: hűs orgonafej
Billen mellette gyengezöld sövényre,
Lankasztván önnön dús illata, mely
Dagadva dől a kelyhek telt csövén le,
S reszket a sok kis lágy, lila hüvely,
Kéjes április sóhajtó növénye:
Kövér levél közébe zengve bú
Az ittas szél, s enyhül a renyhe bú…
A szomorú-szép versek cizellátora április 14-én született, 1886-ban, Aradon.
Nagycsütörtök, idén április 17., az utolsó vacsora napja:
János a Mester nagy szívén pihen,
E tiszta szíven, e csöndes sziven
Pihen, de lelke a holnapra gondol
S fiatal arca felhős lesz a gondtól.
Mély hallgatás virraszt az asztalon.
Az olajfák felől a fuvalom
Hűsen, szomorún a szobába téved,
Be fáj ma a szél, az éj és az élet!
Tamás révedve néz a mécsvilágra,
Péter zokog és árvább, mint az árva,
Júdás se szól, csak apró szeme villan,
Remegve érzi: az ő órája itt van!
Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében
Mély tengerek derűs békéje él benn.
Az ajka asztali áldást rebeg
S megszegi az utolsó kenyeret!
Juhász Gyula látomásos verse ez Az utolsó vacsoráról.
1933-ban, Nagycsütörtökön vonatozik át az Erdélyi Mezőségen Dsida Jenő, s várakozik Kolozsvár és Vásárhely között az azóta is állandóan késő csatlakozásra a végletekig tönkretett Székelykocsárd vasútállomásán, a Székely körvasút kiindulási pontján.
Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak…
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.
Csatlakozásra várva, megszenvedve a tavasz érkezését, maradok kiváló tisztelettel.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
