Gál Éva Emese Fonák szivárvány című válogatott verseit rejtő kötetéből ágaskodott felém a kérdés: Noéként mit menekítenék a jövő nemzedéknek?
Mit vinnél magaddal?
Mondd, hogy mit szeretnél,
s mi fontosabb annál,
amit valaha szerettél?
Melyik domboldalról
mentenéd az erdőt,
melyik folyópartról
mentenéd a rétet,
honnan szakítnál ki
egy kis horizontot,
hová rejtenél el
egy kis messzeséget?
Milyen görög álmot, milyen éber Rómát,
milyen örök várost, milyen Európát,
melyik dómot, himnuszt, szimfóniát, verset,
istenszobrot, freskót, mítoszt, történelmet
választanád, Noé?
S ha telve már a bárka,
sóhajtásnyi súlytól
süllyedne az árba,
mi az, ami nincs még,
ami nélkül mégse
menthető az élet
újabb tévedésbe,
mi az, ami nem cserélhető fel
semmi másra,
menthetetlen,
de el nem hagyható?
Mire választattál ki, te kiválasztott?
Többet vagy kevesebbet
menekít a bárka,
mint amennyi belevész az árba?
Életmentő, szabadító,
vagy embertársaid árulója vagy,
és hős, vagy csak menekült leszel
azon a világon,
ahová egy világot veszítve érkezel?
Hát mit vinnél magaddal
most, ha Noé lennél,
s ha lenne bárkád,
ami nem süllyedne el?
Mai válaszom erre: Jókai Mór és Klebelsberg Kunó szellemét. Mert mindkettő olyat adott az eljövendő nemzedékeknek, amivel a mi bárkánk nem süllyedhet el a ma viharaiban.
Jókai Mór szobra szülővárosában – Berecz Gyula alkotása
Válaszomat magyaráznom kell. Ha velem tartasz kissé szétnézni február közepén a tájon, megosztom veled, kedves Olvasóm, előbbi mondatom érvelését.
A Magyar Írószövetség kezdeményezésére 2018 óta február 18-án, Jókai Mór születésnapján ünnepeljük a magyar széppróza napját. Az éppen két évszázaddal ezelőtt Komáromban (ma Észak-Komárom) született Ásvai Jókay Móric tiszteletére az Országgyűlés 2025-öt Jókai Mór-emlékévvé nyilvánította.
Van egy vallás, melyben minden felekezet, minden kultusz igaz hívei egyesülnek, melynek oltárát mindenki magával hordja, templomát soha el nem hagyja. E vallás parancsait is Istenkéz írta; de nem kőtáblára, hanem az emberi szívekbe. Ez az emberszeretet és a honszeretet vallása. Harangszó, zsolozsma, imádság mind Istent dicsérik, de legjobban dicsérik az urat az emberi jótettek – olvasom A históriai tarokkparti című könyvében.
Hogy A természet kalendáriuma lapjára miért került neve? Ezer oka van annak!
Enyim a tudományok világa, melynek magassain minél feljebb hágok, annál szélesebb látkör terül el körülöttem, bámulatos új országaival, mik közül csak egynek is minden titkait megismerni rövid az élet. S a tudomány titkainak gyönyöre több, mint mindaz, miket szomj, éh és sóvár szív megóhajt. S amit gyűjtök, az nem holt kincs: száz- meg százfelé elosztom, s elosztva több lesz. Enyim a jövő nemzedék világa.
Az Enyim, tiéd, övé regénye főhőse, Áldorfai Ince szájába adja e mondatokat az ötvenéves ünnepelt író 1875-ben.
Az író születésének 100. évfordulóján, 1925-ben a tiszteletére rendezett akadémiai díszközgyűlésen Klebelsberg Kunó vallási és közoktatásügyi miniszter méltatta a (…) regényírás nagymesterét:
…szeretetteljesebb szemmel kutatjuk éle-
tének történetét, és vizsgáljuk megbecsülhetetlen munkásságát. Legyen áldott közöttünk emlékezete!
Jómagam is a nagy mesemondón nőttem fel. A rózsafából készült, márványlap berakásos vén almárium üveges ajtócskái mögött tartotta dédnagynéném az aranycirádás veres borítású könyveket, a XIX–XX. század közén megjelent százkötetes Jókait. Faltam ezeket a regényeket. Veretes szövegük, sok-sok latin szavuk, de még a múltszázad-elő egészen különleges helyesírásmódja is inkább vonzott semmint taszított.
Mindenben amit tett s amit alkotott, kétségtelenül volt egy árnyalatnyi naivság, ám ez a műveiben napjainkig fennmaradt, örök életet nyert naivság nem más, mint a világ megismerhetőségébe, uralhatóságába, emberi tulajdonba vehetőségébe vetett hit, a mi hitünk is – írta Veress Zoltán a meseköltő születésének 150. évfordulójára a Kriterion Könyvkiadó Téka sorozatában megjelent Jókai természettudománya című könyvében – Jókai az »egyetemes ember«, a reneszánsz »uomo universale« szép példánya volt, amilyen többnyire csak egyetlenegy jön a világra, mindig csak egyetlenegy.
Jókai diákkorában, a XIX. század első harmadában az anyagi világot, Linné Károly szellemében, három regnumra osztották: az élők a növény- s az állat-, az élettelenek ásványország polgárai voltak. E három ország alkotta a tapintható mindenséget. Regényíróként e három országból teremtette újra a természet egészét. Valamilyen formában ott van minden írásában – nem csupán fizikai mivoltában, de jelző, metafora, hasonlat alakjában is – a természet törvényeivel együtt: a csillagos ég megannyi csodájától a tengerfenék virágállat-faunáján át a nagyenyedi fűzfákig. Jókai egy életen át küzdött leghatékonyabb fegyverével, a tollával egy új művelődési modell megvalósításáért, melynek középpontjában a természettudományok értő tisztelete áll.
A tudós társaságnak egyik tekintélyes tagja mosolygó iróniával fejezé ki bámulatát afölött, hogy tisztelt kollégája mennyi poézist bírt kihozni e tudományos tárgyból; míg egy szintén igen tekintélyes költőnk sajnálkozását tudatá vele, hogy ily költői tárgyban miért engedte fantáziáját száraz tudományos adatok által korlátoztatni – idézem kesernyés megállapítását a Fekete gyémántokból.
Hát ez is Jókai – a természetet értőn szerető író.
1925. február 20-án, éppen száz évvel ezelőtt terjesztette elő a csonka ország parlamentjének a kultusztárca programját az újonnan kinevezett kultuszminiszter, az akkor már a jugoszláv államhoz tartozó Magyarpécskán született Klebelsberg Kunó.
A csonka ország újraépítése azzal kezdődött minisztersége idején, hogy az oktatás akkori követelményeknek megfelelő feltételeit biztosította: iskolákat épített. Az apró falvak több száz elemi iskoláitól az egyetemekig.
Ő mondta volt, hogy:
Aki népoktatást végez – magvető.
Aki tudósneveléssel foglalkozik, az legyen orchidea-kertész.
A szűzbeszéd Nézzétek meg, hogy ez a kis nemzet mit tudott alkotni címet viselte.
Hadd idézzem belőle az egyetemekre vonatkozó részt:
Három vidéki egyetemünk van. Az egyik a debreceni. Még a világháború előtt, amikor Nagy-Magyarország megengedhetett magának igazán nagy koncepciót, a debreceni Nagyerdőben, 130 holdon pavilon-rendszerben felépítettek és tető alá hoztak egy klinikai telepet, amely ma talán a legszebb a világon. Úgyhogy, ha idegen tudósok jönnek ide, nem festjük le előttük a magyar művelődést, hanem azt mondjuk nekik: jöjjetek, nézzétek meg a debreceni klinikát, nézzétek meg, hogy ez a kis nemzet mit tudott alkotni, mit adhat a magyar tudományosságnak.
(…) Pécsett minden új építkezés nélkül úgy tudtuk elhelyezni az egyetemet, hogy bízvást mondhatom, hogy több német egyetem, mint például a marburgi, hesseni, nincs jobban elhelyezve. És Pécs, mint iskolaváros, egyúttal eszmény-kép is.
(…) Itt van Szeged, Budapest után a legnagyobb magyar város, amely évtizedeken át becsületes küzdelmet folytatott azért, hogy egyetemhez jusson. És most bámulatos áldozatkészség mutatkozik Szeged részéről. Még be sem fejezték a Boldogasszony fogadalmi templom építését, amely óriási építkezés, máris felajánlottak akkora összeget, amelyből számításom szerint a bel-gyógyászati és sebészeti klinika majdnem meg lesz építhető.
Fagy alatt küzdő kis csermely jövőről álmodik
Ne feledjük, Szeged az a város, amelyik befogadta a Kolozsvárról kimenekült Ferenc József Tudományegyetemet.
Ezzel a gondolattal térek meg Kolozsvárra, ahol valamikor a hatvanas évek végén Horváth István meséli Az a kis csermely versében februári látogatását Magyarózdon:
Éjjel még fente fogait a tél
és a napra is visszavillogott,
de mint zsarnok, kit népe elítélt,
félt már, rettegett hol hatalma volt.
Ha nap fényétől mozdult a világ
éjjel páncéllal fedte, a szuronyok
fénylő sorait hegyezte s a fák
ágán zúzmarás ujja motozott.
Reggel mentem. Az ösvény fagyos volt.
Csodás jégcsipkék, pengő ékszerek,
rajzolt virágok: szirmok, porzó, bojt,
utam szélén, hol lábam lépkedett.
Közelhajoltam. Körül téli csend,
s ott a jégcsipkés virágok alatt
csermely mintázta fel a fagyra fent,
virágszirmosan a tavaszt s a nyarat.
Majd dal, cinkeszó ezüstözte bé
bokrok ágain a fénylő rügyet.
Búzák zsendülő selymei fölé
szállt a halkléptű esti szürkület.
Aztán robbant a szépség: százezer
virág tündökölt… S eszembe jutott
az a fagy alatt küzdő kis csermely,
ki a jövőről álmodni tudott.
Máskor ilyenkor mindig szomorú lettem. Elmegy a hó – gondoltam, elmegy a fehérség, a szánkózás, a kályhák pattogó melege, a lángok mesélő játéka… – kívánkozik ide Fekete István, Jókai után a legolvasottabb magyar író gondolata. – Mert nagyon szeretem a havat. Szeretem a szitáló, égi tisztaságot, a havas mezők távoli, nagy csendjét, a szánkócsengők vendégvárását, (…) a befagyott tavak kékes jegét, (…) a zsúpos házak hópárnáját, mely vastag volt és tiszta, mint a menyasszonyok vánkosa.
Ebből a mennyei tisztaságból szállunk alá az olvadás szennyes vizébe, mely megnyugszik majd. Mert ily kincsekkel a bárkánk futása is csillapítja azt.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
