Gál Éva Emese Hit című szonettjét a Fonák szivárvány című kötetből kölcsönöztem. Okkal. Ma olyan erdélyi tudósokról emlékezünk meg, akik hittel konok álmaikat akarták – néha sikerrel tudták – megvalósítani.
Légy homlokot ölelő horizontom,
ne sodorjon szél túl rajtad soha,
légy derengésem túl a horizonton,
ha oldja béklyóit az éjszaka,
maradj hitem bölcsőjét ringó távlat,
bőrömet elszínező sejtelem,
takard rám lélegzetét a világnak,
hogy ne dermedjen rád lélegzetem,
de ne szánts, ne vess, ne arass e földön,
mert konok álmok sírhantjait őrzöm!
Konok álmodozó volt az 1974. február 6-án elhunyt Farczády Elek is. Tanulmányait a marosvásárhelyi református kollégium után a budapesti tudományegyetemen folytatta a történelem–latin szakon. Az első világháború kitöréséig Erdély közép- és török kori történetét kutatta, de a háború alatt kéziratai megsemmisültek. Trianon után nem kutathatott tovább. Kényszerűségből az első világháború után Marosvásárhelyen a felsőkereskedelmi iskola tanára volt; 1940-től 1950 szeptemberéig, nyugdíjazásáig igazgatója. 1951-től a volt marosvásárhelyi református kollégium Nagykönyvtára, a Bolyai Dokumentációs Könyvtár vezetője, az ő érdeme a Bolyai-múzeum és -könyvtár új elhelyezése a Teleki Téka épületében. Ekkor kezdett újra konok elhatározással kutatni. A Bolyai könyvtárban 1956-ban egy XVI. századi kódexbe – a Koncz-kódexbe – írt XV. század eleji jelentős magyar írásos feljegyzésre bukkant: felfedezte a Marosvásárhelyi sorok és marosvásárhelyi glosszák néven ismert nyelvemléket.
Konok ember lehetett ifj. Hints Elek orvos, orvostörténész is. Ő is Marosvásárhelyen született, 1893. február 7-én. Édesapja, id. Hints Elek is orvos volt: a marosvásárhelyi kórház sebész és szemész főorvosa és igazgatója, 1919-ben bekövetkezett haláláig. A vásárhelyi gimnáziumi évek után a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem orvostudományi karán folytatta tanulmányait. 1914 és 1918 között harctéri szolgálatot teljesített. Gránátsebesüléséből a budapesti Szent István Kórházban épült föl. A háború után, 1920-ban Budapesten szerezte meg orvosi oklevelét. Haza már nem jöhetett. Számos kórházban dolgozott mint országos hírű szülész-nőgyógyász szakorvos. 1959-ben vonult nyugdíjba. Orvostörténészként 1939-ben mutatkozott be két művével: Az őskori és ókori orvostudomány és A középkori orvostudomány címűekkel. Ez utóbbi újrakiadását a Mentor Könyvkiadónál 2018-ban Sebestyén Mihály rendezte sajtó alá. Egy másik jelentős orvostörténeti műve, A Bolyaiak exhumált földi maradványai, Budapesten jelent meg az Országos Orvostörténeti Könyvtár Közleményeiben, kiadási éve nem ismert. Különlegessége onnan is ered, hogy rokoni kapcsolat van a két család között. Még egy műve foglalkozik vérrokonaival, az 1940-ben a budapesti Stephaneum kiadásában megjelent Átöröklés a Bolyaiaknál című tanulmánya.
Kötelező megállnunk a másik konok marosvásárhelyi emlékénél: 250 évvel ezelőtt, 1775. február 9-én született Bólyán Bolyai János.
Ez alkalommal a Bolyai-kutató Oláh Anna Bolyai Farkas erdészeti munkássága című esszéjéből vett részlettel hajtunk fejet előtte.
Erdély legjelesebb polihisztorának, Bolyai Farkasnak a kézirathagyatékában ránk maradt egy erdészeti tanulmányrészlet. (…) A kéziratot Marosvásárhelyen, a Teleki Tékában őrzik. Címe „Erdészeti csonka munka”.
(…) A múlt század derekáig – a XIX. századról van itt szó – Magyarországon, Erdélyben hatványozottabban, a polihisztorság és az ezermesterség korigény volt. Utolsó nagyjai közé tartozik Bolyai Farkas.
János fia önéletrajzi feljegyzéseit idézve, apja egy személyben volt „pomológus, kertész, erdész, borgazda, bororvos, betegeket elektrizáló, s általában doctor is oly nagy, hogy a rendes doctorokat elhagyva számosan is sikerrel hozzá folyamodtak. (…) mint kemenczemester is országszerte híres.”
Bolyai Farkas … tizenöt évi professzorkodás után elhagyni kívánta a kollégiumot, és erdőfőfelügyelőként akart a bécsi udvari kincstár alkalmazásába állni.
Mi volt e meredek pályaválasztási kísérlet oka?
Bolyai Farkas, aki minden elgondolásában gazdaságosságra törekedett, egész életében anyagi gondokkal küzdött. Alaptermészetéből fakadóan volt „impraktikus gazda”, „nem e világba való ember”, aki „szinte minden múzsákkal polygámiában élt”, „úgyhogy belőle csaknem minden kitelt volna (…), de mégis kevésnek vette egész életiben hasznát” – János fia jellemezte így apját.
Ő maga, az apa, önéletrajzában ezt írja:
„Gazdag ugyan sohase lehettem volna annyi szegényt tudva, mint egy darab só meg nem maradna egy édes vizű tengerben.”
A tanári fizetéseket a Kollégium rendszertelenül adta… (1819 táján) a tudományos műszaki újdonságok kipróbálása, ún. fakímélő kemencék, újfajta gyümölcsfák honosítása, patakszabályozás, orvosi készítmények, a gyógyításra használt dörzselektromos gép önköltségi ára, saját könyveinek nyomdaköltsége, gyermeke halála, felesége súlyos idegbetegsége, János fia külföldi taníttatásának költségei a Bolyai családot az anyagi csőd szélére sodorták.
1820 januárjában Bolyai professzor tudtára jutott, hogy a megüresedett erdélyi kamarai erdők főfelügyelői állására pályázatot írtak ki. Az állással járó jövedelmek messze meghaladták addigi keresetét. Nyilvánvalóan ez volt a fő ok, amiért benyújtotta pályázatát.
Az akkori református kollégiumi diákok és a mi szerencsénkre pályázata nem nyert. Így maradt professzor Bolyai Farkas Marosvásárhelyen.
Apáink hűlő, drága arcán járunk
1980. február 10-én költözött mennyei orchideái közé a legnevesebb magyar botanikus, a Székelyudvarhelyen született Soó Rezső. A kolozsvári piarista gimnáziumban tanult, majd a budapesti tudományegyetem hallgatója lett. 1925-ben tette le tanári szakvizsgáját, és doktorátust szerzett. Értekezése a szezonpolimorfizmus problémájának teljesen új megoldását adta azzal, hogy rámutatott a növénytársulások szelekciós szerepére a fajkeletkezésben. 1925-től 1927-ig a berlini Collegium Hungaricum tagjaként Berlin–Dahlemben dolgozott a világ akkori első számú növényrendszertani műhelyében. Itt az orchideakutatás legnagyobb szaktekintélyeitől tanult, majd Robert Kellerrel 1930–40 között közösen megírták Európa orchideáinak rendszertani monográfiáját, amely azóta is alapműnek számít. 1927-ben jelent meg Kolozsvár geobotanikai monográfiája, amely a Kárpát-medence területéről a legelső ilyen nagyszabású munka. 1927 és 1929 között a Tihanyi Biológiai Kutatóintézet adjunktusa. 1929-ben elnyerte a debreceni egyetem növénytani tanszékének vezetői tisztségét. Megszervezte az egyetemi növénytani intézetet és a botanikus kertet. Intézetével megalapította a világszerte híressé vált debreceni cönológiai iskolát. Megindította az első magyar ökológiai folyóiratot, az Acta Geobotanica Hungaricát. 1940 őszétől a Kolozsvárra visszaköltözött Ferenc József Tudományegyetem növényrendszertani tanszékének vezetője, valamint a botanikus kert és az Erdélyi Múzeum növénytárának igazgatója. Jeles munkatársai és tanítványai voltak itt, köztük Csűrös István, Nyárády Erasmus Gyula és Nyárády Antal. 1945-ben visszatért Debrecenbe, és újra átvette régi intézetét. Alkotó tevékenységének három kiemelkedő munkája a Növényföldrajz (1945), a Jávorka Sándorral közösen írt A magyar növényvilág kézikönyve (1951) és a Fejlődéstörténeti növényrendszertan (1953). 1955-ben a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem növényrendszertani és növényföldrajzi tanszékének vezetőjévé, valamint az egyetemi botanikus kertnek az igazgatójává nevezték ki. Innen szervezte és irányította Zólyomi Bálinttal együttműködve a magyar növénytakaró növénycönológiai kutatását és térképezését. 1969-ben nyugalomba vonult, s idejét élete fő művének, a Magyar flóra- és vegetáció rendszertani, növényföldrajzi kézikönyve (1964–80) című hatkötetes hatalmas munkának szentelte. 2003. szeptember 14-én avattuk Soó Rezső emléktábláját Székelyudvarhelyen. Az a megtiszteltetés ért, hogy neves utódja, Pálfalvi Pál botanikus, középiskolai tanár engem mint botanikust hívott meg az akkor megtartott, Soó Rezső emlékének szentelt botanikatudományi ülésszakra.
Egy intelemmel búcsúzom ma tőled, kedves Olvasóm:
fiúk, fiúk, ti viháncoló csitkók a vad szelekben,
ha netalán az űrig nem sikerül szállnunk,
s e rögös földre mégis visszatérnénk,
csak lábujjhegyen, halkan!:
apáink hűlő, drága arcán járunk.
Apáink arcán – írta verse elejére Farkas Árpád. Ő sincs már köztünk négy éve már, 2021. február 7-től fentről kéri számon tőlünk hitünket „hogy megleljük az utat hazáig”.
Maradok kiváló tisztelettel. Kelt 2025-ben, február első hetének végén
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
