Amennyire gyakran esik szó manapság nemzetközi jogról a világot foglalkoztató események kapcsán, talán nem felesleges felidézni, hogy 1648. január 30-án írták alá a vesztfáliai békefolyamat első szerződését. Ekkoriban két háborút is le akartak zárni a kor hatalmai, és noha a folyamat csak annak az esztendőnek az októberében ért véget, ekkor alkották meg jogalanyként a szuverén államot, és nemzetközi jogi alapnormaként a be nem avatkozás elvét. A háborúkat akkoriban sem 24 óra alatt zárták le, igaz, a korabeli politikusok sem tettek ilyenféle választási célzatú nyilatkozatokat, mert sem a mai értelemben vett választók, sem a politikusi üzeneteket balgaságból vagy szándékosan félremagyarázó média sem létezett.
Az ezt követő időkben az országok az egymás közti vitáikat továbbra is többnyire erővel rendezték le, akárcsak bármikor az idők folyamán, csak szűk másfél századdal később, Napóleon után jöttek szokásba ilyen célzatú nemzetközi kongresszusok. Majd az ENSZ révén jött létre olyan nemzetközi szervezet, amely a nemzetközi jognak érvényt is tudott szerezni. Így lett kerek a kép abban az értelemben, hogy semmilyen jogrendszer nem ér többet a gyakorlatban annál a papírnál, amire kinyomtatták, ha nincs mögötte olyan intézményrendszer, amely a jogi döntéseket be tudja tartatni a jogalanyokkal.
Az egyébként szintén januárban, nyolcvan éve megalakuló ENSZ többek között arra is kitűnő volt, hogy a kevésbé gyakorlatias széplelkekkel elhitette, hogy a világ a nemzetközi jognak köszönhetően egy jobb hely annál, mint amilyen valójában. Mert a gyakorlatban az évezredek során semmi nem változott, az országok közti vitás kérdéseket mindig az erő döntötte és dönti el. Politikai, gazdasági vagy katonai csomagolásban.
Hogy maga a nemzetközi jog rendszere is mennyire képlékeny, a nagyhatalmi érdekeknek alávetett teremtmény, azt a legutóbbi századforduló környékén két felvonásban lezajlott iraki háborúk szemléltetik a legjobban. Miután 1990 augusztusában Irak lerohanta a kis szomszéd Kuvaitot, néhány hónappal később egy olyan nemzetközi koalíció tette helyre, amely a nemzetközi jog erővel történő érvényesítésének tankönyvbe illő példáját szemléltette. Aztán 2003-ban következett a második Öböl-háború, amely nemzetközi jogi szemszögből nézve illegális volt, a támadó koalíció saját kezébe vette az igazságszolgáltatást. Tizenkét év leforgása alatt láthattuk a nemzetközi jog diadalát, majd válságát. Alapjaiban véve mindkét konfliktus mozgatórugója a közel-keleti ország és régió olajtartalékainak ellenőrzését célzó nagyhatalmi érdek volt, ehhez a nemzetközi jogot először körítésnek, másodszor lábtörlőnek használták.
Innen a Kárpát-karéjból nézve különösen jól látható, hogy a nemzetközi jog lábbal tiprása is csak akkor baj, ha a domináns nagyhatalmak szemszögéből nézve rosszfiúk követik el. Szép hazánk még NATO-tag sem volt a második Öböl-háború idején, de a jenkikhez való dörgölőzés jegyében mégis aktív, harcoló egységet küldött a háborúba. Az adott időben ezt a zászlóaljat irányító ezredes nemhogy vádlottak padjára nem került háborús bűnökért, hanem tábornoki csillagot kapott, vezérkari főnökké is előléptették, majd az előző kormányzati ciklusban miniszterelnök volt a liberálisok színeiben. Ez a háborús bűnösökhöz képest nem rossz karrier is élő példája annak, hogy a világ dolgai ugyanúgy működnek, akár a természet: az erősebb kutya párosodik, a gyengébbeknek szuverenitásukban áll morogni ehhez, de hogy ezt egyetértően vagy elítélően teszik, az teljesen mellékes.
