A szenvedések éjszakájára emlékeztek

Az erdélyi kitelepítések 76. évfordulóján

* Ötvös József ny. lelkipásztor emlékeztetett a szomorú eseményre
(Fotó: Nagy Tibor)

Március 3-án délután Marosvásárhelyen, a Vártemplom északi falánál felállított kopjafa köré elhelyezett mécsesek és emlékkoszorúk elevenítették fel a 76 éve történt szomorú eseményeket, a szenvedések éjszakáját. Az erdélyi magyar arisztokrácia felszámolásával emberi sorsokat pecsételt meg az akkori hatalom, családokat szétszakítva és nyomorba taszítva, sokakat munkatáborokba kényszerítve.

Az 1949-es kitelepítésekre emlékezve Marosvásárhelyen is hagyományossá vált a gyertyagyújtásos koszorúzás, az elődök előtti főhajtás, a közös áhítat. Az immár őszülő leszármazottakat – tartozhatnak a Castellum Egyesület – Történelmi Családok Társaságához vagy a Castellum Alapítványhoz –, nézeteik különbözősége mellett is a múlt láthatatlan ezüstszálként örökre összeköti, hiszen szüleik, nagyszüleik sorsközössége mindmáig kísért. 

Hetvenhat évvel, ezelőtt, az 1949. március 2-áról 3-ára virradó hűvös éjszakán rajtaütésszerűen lepték meg és üldözték el otthonaikból a nemesi családokat, és szállították őket a kijelölt kényszerlakhelyekre. Az akkori kommunista hatalom célul tűzte ki, hogy végleges és lerombolhatatlan falat emel múlt és jövő közé, hogy az, ami egykor létezett, legfeljebb az elbeszélésekben élhessen tovább. Az elődök történetei szerint csendőrök, pártaktivisták, verőlegények mellett bizony falubeliek is részt vettek azokban az akciókban, amelyek során álmukból verték fel a kastélyok, kúriák, udvarházak lakóit, és közölték velük, hogy legfeljebb két rend ruhát vihetnek magukkal, és azonnal el kell hagyniuk otthonaikat. Azon a hideg márciusi éjszakán hozzávetőleg 2.792 nagybirtokost és azok 3.744 családtagját deportálták. Az 1950-es évek végére pedig az erdélyi magyar arisztokrácia – mint önálló társadalmi csoport – megszűnt létezni. A kommunista rendszer politikájában – mellyel a magyar nemesi osztályt volt hivatott eltüntetni és elfelejteni – a javak és a családi értékek, emléktárgyak elkobzása, tönkretétele mellett a megaláztatások, az emberi méltóságtól való megfosztás volt a nemesség legfájdalmasabb pontja. A nemesi családokból származó fiatalokat jó évtizedig nem vették fel sem gimnáziumokba, sem egyetemekre, sőt az is előfordult, hogy elbocsátották őket. A kitelepített nemeseknek többnyire dohos pincék, mosókonyhák, padlásterek vagy vályogkunyhók jutottak lakhelyként. 1951–1953 között hozzávetőleg 11.000 embert vittek kényszermunkatáborokba, ahol fél évtől öt évig embertelen körülmények között dolgoztatták őket a Békási-erőműnél, Dobrudzsában, a Duna-deltában vagy a Bărăganban. 

Ötvös József ny. református lelkipásztor a kitelepítettek emlékoszlopánál bibliai üzenetet idézve kezdte megemlékező beszédét. „Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig legnagyobb a szeretet.” Mert a kitelepítettek emlékművénél a meg nem tört elődök iránti szeretet és az egymás iránti szeretet az emlékezésben szólal meg. Mit nyertek vele a tettesek? – hangzott el a mélyreható kérdés, amire csak az utókor, a történelem tudna választ adni, illetve a sok értékes kastély és udvarház romos állapota a tanúbizonyság. Miért történt mindez éjszaka, ha fegyverrel a kezükben és teherautókkal a hatalom erejét mutatták? – hangzott el. Erre ugyancsak a Biblia ad örök érvényű választ: „Akik az igazság útján járnak, azok világosságban élnek, az igazságtalanság emberei sötétségben cselekszenek”. 

A kitelepítés évfordulóin az elhurcoltak utódai koszorúznak, ugyanakkor megszólal a számonkérés is. A tettesek utódai miért nem róják le bocsánatkérő kegyeletüket? Vagy legalább tudják, kik voltak, mit tettek elődeik? Mert minden emlékezés  arról szól, hogy nem felejtünk – mondta többek között Ötvös József lelkipásztor, majd áhítattal és közös imával zárult a meghitt megemlékezés.