2022. november 27., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

 Valószínű, hogy sokan látták már A rózsa neve című filmet. A középkor titkos jelekkel és misztikummal átszőtt világának egy ablaka nyílik meg előttünk filmnézés közben, viszont sokkal nagyobb élményben lesz részünk, ha előbb az ugyanilyen című regényt olvassuk el. Tény, hogy a könyv nem a legegyszerűbb olvasmányok közé tartozik, mert kalandozás közben tanít is, de mindenképp ajánlott elolvasni.

 Umberto Eco – A rózsa neve szerzője – nemcsak regényíró, hanem döbbenetes tudású irodalmár, filozófus, a középkor jeltudományának kitűnő ismerője és – tegyük hozzá – figyelemre méltó zenész is volt.

 Eco 1932. január 5-én született az olaszországi Alexandriában. Tanulást és könyveket szerető fiatalként mindent elolvasott, ami a keze ügyébe került, így rövid idő alatt korosztályának legműveltebb tagjává fejlődött. Líceumi évei alatt katolikus vallási mozgalmakban vett részt, itt ismerte meg alaposan a Bibliát.

 1945-ben kitüntetéssel végezte el a torinói egyetem filozófia szakát. Ezt követően számtalan témakörben kutatott, és sok értelmiségi fiatallal dolgozott együtt. A középkor jelrendszerének kitűnő ismerőjeként számtalan történettel szórakoztatta társait. Egy interjúban önmaga anekdotáját mesélte el, vagyis azt, hogy hogyan lett író. Gyerekeinek rengeteget mesélt, aztán mikor azok nagyobbak lettek, és már nem hallgatták meg érdekesebbnél érdekesebb történeteit, a meséléssel való tanítási vágy a regényírásban fejlődött terebélyes „gyufalevelű” fává. Továbbá azt is megemlítette, hogy egyetemista korában több musicalnek is ő írta a szövegkönyvét.

 1962-ben jelent meg A nyitott mű című értekezése, amely még a szerzőt is meglepő nemzetközi visszhangot keltett. Ez a munka a művészeti alkotások értelmezési síkjairól elmélkedik, és Olaszországban ez indította el a Gruppo 63-nak nevezett irodalmi és művészeti mozgalmat. A viták színvonalát jelzi, hogy a kor tapasztalt és elismert írói is érdeklődtek a mozgalom iránt.

 A szerző a televíziózás és az újságírás terén is magas mércéket állított fel. A Gyufalevelek című gyűjteménye például különböző folyóiratokban megjelent rövid írásait tartalmazza. Ebben a könyvben olvasható egy különösen humoros olvasmány a fociperverzióról. Az író itt három kategóriára osztja a futballrajongókat. Aki csinálja (játssza) és élvezi, az teljesen rendben van, aki nézi, hogyan csinálják mások, az már a perverzek kategóriájába tartozik, de aki csak beszél arról, hogyan csinálják mások, és élvezi, az nagyon perverz…

 1996-ban (magyarul 2000-ben) jelent meg a Miben hisz, aki nem hisz? című vitasorozata, melyben az ateista Eco és Carlo Maria Martini bíboros és bibliatudós folytattak nyilvános vitát a Liberal című folyóiratban. Tanulságos ez a mű minden olvasó számára, mert nem azzal kezdődik és fejeződik be, hogy hívő és nem hívő rágódik a „van Isten – nincs Isten” csonton, hanem etikáról, erkölcsi értékekről, az élet tiszteletéről, a másik ember tiszteletéről és sok más olyan dologról értekeznek, amelyek meghatározzák az ateisták és hívők életvitelét is. Kissé ironikus, hogy miközben arra gondolunk, egy ateista csakis a megátalkodott gonoszság szimbóluma lehet, kiderül, hogy rengeteg közös érték van hívő és nem hívő között. Sőt mi több, egy nem hívőnek felelősségteljesebben kell élnie, mint egy hívőnek, mert jegyezzük meg, „aki nem hisz, az nem gondolja, hogy figyelik odaföntről, és épp azért úgy tudja, hogy nincs is ott, aki megbocsáthatna. És ha tudatában van annak, hogy rosszat tett, magánya végtelen, halála pedig keserű lesz. Még a hívőnél is jobban vágyik a nyilvános gyónás által nyert megtisztulásra, és a többiek bocsánatát fogja kérni. Hiszen mi más magyarázata lehetne annak, hogy lelkiismeret-furdalást a nem hívő is érezhet”.

 Az egyik Eco-féle gyufalevélen többek között a következő mondat olvasható: „Az életben az énekléssel, a zenéléssel, a színjátszással is próbálkoznunk kell, ha igazán élvezni akarjuk annak az előadását, aki nálunk sokkal jobban ért a dologhoz.” Be kell vallanunk, igaza van Ecónak, de ugyanakkor pirulva kell elismernünk önmagunk előtt, hogy annyi mindenhez akarunk érteni, amit soha nem próbáltunk.

 Feltevődik a kérdés, hogy vajon a professzor úr tudott-e muzsikálni, vagy a zeneperverzió csapdájába esett? A provokatív kérdésre pedig az a helyes válasz, hogy bizony Umberto Eco jó muzsikusnak számított. A Hogyan ne beszélgessünk a fociról? című rövidke írásában – mivel nem akarta megsérteni a labdafejűeket – inkább zenei példával ecseteli a kellemetlen helyzetet:

 „– Hallotta Frans Brüggen legutóbbi CD-jét?

 – Pardon: kinek a mijét?

 – Hát a Pavane Lachrymé-t. Az elején szerintem túlzásba viszi a lassítást.

 – Bocsánat, nem értem.

 – Van Eyckről beszélek, na. – (Szótagolva.) – Blockflöte.

 – Tetszik tudni, én... Az vonós hangszer?

 – Aha, értem már, szóval maga nem...

 – Én nem.

 – Furcsa. Na de azt tudja-e, hogy egy kézi gyártású Coolsmára három évet kell várni? Akkor már jobb egy ébenfa Moeck. Az a legjobb, legalábbis a bolti forgalomban. Gazzellonitól tudom, hogy szerinte is. Mondja, maga el szokott jutni a Derdre Doen Daphne D’Over ötödik variációjáig?

 – Én tulajdonképpen csak Parmáig megyek...

 – Ja, értem, szóval maga nem C-ben, hanem F-ben szokott játszani. Hálásabb is úgy. Képzelje, felfedeztem, hogy van egy olyan Loeillet-szonáta, ami...

 – Ki az a Löjjé?

 – Kíváncsi volnék, hogy áll a Telemann-fantáziákkal. Boldogul velük? Csak nem német fogástechnikát használ? (…)

 Nem tudom, sikerült-e érzékeltetnem, miről van szó. Az olvasó talán megérti, hogy szerencsétlen útitársam miért csimpaszkodik bele ezek után a vészfékbe.”

 Eco különböző méretű furulyákon játszott. Téves fordítások gyakran fuvolát írnak furulya helyett, de ez semmit sem változtat a tudós zenei tudásán. Egy folyóiratnak adott interjúban bevallotta, hogy Johann Sebastian Bach, Georg Philipp Telemann, Jean-Baptiste Loeillet, valamint Giovanni Battista Sammartini barokk zeneszerzők műveit szereti legjobban játszani. A hangszerjáték segítségével sokkal mélyebben sikerült megértenie az általa kutatott korszakok gondolat- és érzésvilágát.

 2016. február 19-én Umberto Eco halála óriási veszteséget jelentett az európai kultúrában. Matteo Renzi, Olaszország akkori miniszterelnöke a következő szavakkal búcsúzott a nagy tudóstól: „A múlt egyedülálló intelligenciáját ötvözi a jövő előrelátásának határtalan képességével”. Temetésén két barokk zeneszerző műveiből adtak elő egy-egy részletet: Marin Marais Couplets de folies, valamint Arcangelo Corelli La folia című alkotásának harmóniái búcsúztatták a zenélő tudóst.