Újfent felkapta a fejét a világ, amint az Egyesült Államok elnöke egy új nemzetközi béketanács létrehozását jelentette be. Az országokat illetően egyesek azonnal mellé álltak, kettesek zsigerből elutasították, hármasok még kivárnak, mielőtt lépnek valamit. Az elemzői térben egyesek már az ENSZ utódszervezetét vélik felfedezni az új tanácsban. Ami nem is zárható ki, de még a meglehetőst távoli jövőben van.
A történelem során nagyhatalmi egyeztetési rendszerek már korábban is voltak, de a világ rendjét egy szervezetként fenntartani hivatott intézmények sorában ez a harmadik, és mind a három az Egyesült Államok elnökeihez köthető. Az első világháború után megalakult Népszövetség ötlete az akkori amerikai elnök, Woodrow Wilson fejében született meg. És húsz évet sem élt túl, eredeti célját, a béke megőrzését nem tudta beteljesíteni. Elsősorban azért, mert nem állt mögötte semmilyen erő, amivel a döntéseit érvényesíteni tudta volna, így a népszövetségi világrendet játszótérnek tekintő országok semmibe vették a jobb sorsra méltó kezdeményezést. A Népszövetség azért volt erőtlen, mert az akkori amerikai elnök nemhogy országa politikumát, még a saját pártját sem tudta mögé állítani, így az Egyesült Államok nem csatlakozott a szervezethez.
Így semmi nem állta útját a második világháborúnak, amelynek végén az ENSZ alakult meg. Ezt is az akkori amerikai elnök, Franklin D. Roosevelt kezdeményezte, közösen az akkori brit miniszterenökkel, Winston Churchillel. Ez a szervezet már nem egy eszményi rend megtestesítője volt, hanem egy tudatosan kialakított, működő hatalmi struktúra. Nem utolsósorban azért, mert az akkori amerikai elnök az elődjétől eltérően az ötlet mögé tudta állítani a pártját, és végül a teljes amerikai elitet, ez tette lehetővé azt, hogy a szervezet túlélje az ötletgazdát. Meg az, hogy a keret, amit létrehoztak, mindig megfelelt az érdekeiknek. A szervezet nem csak túlélt, jól vagy rosszul rendezte a világ dolgait, ezen lehet vitatkozni, de ennek köszönhetően mindmáig sikerült elkerülni egy újabb világháború kitörését. Ami az atomarzenálok korában már önmagában a fényes siker szinonimája.
A mostani Béketanács egy más pillanatban találja a világot, és más logikával születik. Ez nem egy világégés utáni újrakezdés, hanem egy szétcsúszó világrend közepén érkező próbálkozás. Eddig annyi érthető belőle, hogy nem jogi normákra és intézményi hókuszpókuszra épít, hanem személyes diplomáciára, gyors politikai alkukra és kemény nyomásgyakorlásra. Ha lehet jönni még egy történelmi párhuzammal, a mostani elnök legalább annyit tanult a „másik” Roosevelt elődtől, a 20. század elején hivatalban levő kemény kezű Teddytől, mint a fentebb már említett F.D.R.-től.
Hogy végül mi válik ebből a Béketanácsból, arról legfeljebb annak lehet most halvány segédfogalma, aki pontosan fel tudja mérni, hogy ez csak egy elnök személyes ötlete-e, vagy egy olyan projekt, ami mögé odaáll legalább az amerikai republikánus elit. Ha fennmarad, és későbbi amerikai adminisztrációk is használható eszközként tekintenek rá, illetve további országok nem hirtelen politikai indulatból, hanem valós érdekből csatlakoznak hozzá, bármi lehetséges, akár egy olyan új világszervezet, amelyik nem váltja le a jelenlegit, de ennek megkerülésével lehetővé teszi a világ dolgainak intézését. Végül is minden szervezet sorsa nem azon múlik, hogy mire szánják azok, akik alapítják, hanem azon, amire végül használni tudják.
