A nemzet megmaradásának alappilléreit emelték
2026-07-22 14:00:00
- Kiss Zsuzsánna
Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (86.)
Nádasdy Tamás és Kanizsa Orsolya sárvári „harmóniaszigete” a lehetetlennel dacolva szellem- és lélekgyógyító menedékké vált sokak számára. Az elesettek, az árvák, az özvegyek, a hitük vagy „pártállásuk” miatt üldözöttek mind támogatásban részesültek. Sárvár erős, bölcs és karizmatikus ura, bár még egyáltalán nem emelkedett fel rangban, csak elvette Kanizsai Orsolyát, máris oltalmat, munkát, biztatást, feladatot kínált és nyújtott; felkarolt „kicsit és nagyot”, és közben a nemzet megmaradásának máig álló alappilléreit emelte. 1535-ben iskolát, majd 1536-ban nyomdát alapított. Mindez úgy kezdődött, hogy 1534-ben, amint Philipp Melanchtonnal és/vagy egy egri érsekkel levelezgetett (a források ebben megoszlanak), levelezőtársai Sylvester Jánost ajánlották Nádasdy Tamás figyelmébe. Sárvár újdonsült ura azonnal meghívta majdani, Erasmust követő (e téren harmadik, hiszen Komjáti Benedek és Pesti Gábor nyomdokában járó) Biblia-fordítónkat, Sylvester Jánost tanítani, iskolát alapítani, munkát adni egy azonnal felállított nyomdának.
A diákok életéről, feladatairól szóló négynyelvű könyv magyar mondatainak a fordítója
A kisnemesi származású Sylvester János (Szinérváralja, 1504 – Bécs, 1552. május 6.) a mohácsi vész évének októberében iratkozott be a krakkói egyetemre, és máris örök érvényű dolgot művelt, hiszen ő írta, fordította Heyden Sebald korabeli német teológus Gyermeki beszélgetések című munkájához a dialógusok magyar nyelvű részeit. A krakkói Vietor nyomda Sebald nyelvkönyvét 1527 nyarán már négynyelvű beszélgetésanyaggal kiegészítve adta ki, egymás után kétszer (előbb Rudimenta, majd Puerilium colloquiorum formulae címen). A latin mellett német, lengyel és magyar párbeszédek álltak. E párbeszédek a diákok mindennapi együttlétében elhangozható témákat ölelték fel. E két könyv az első olyan nyomtatvány, amelyben összefüggő magyar szöveg található. Két állandó szereplő beszélget, Augustinus és Christianus – a neveket a fordító nem magyarította, röviden A-nak és C-nek jegyzi. A nyelvkönyvben szó esik a diákok asztalterítési munkájáról, büntetésről, ha nem végzik a feladatukat, fázásról, éhségről, élelmekről, melegedésről, jól fűtött kemencéről, az alkalmanként bekopogtató szegények számára minden nap külön előkészítendő, felszeletelendő kenyérről, a terítés előtti alapos kézmosásról. A XXXIII. párbeszéd témája éppen az elváláskor kötelező egészségkívánás fontosabb módozatai. Ide kívánkozik – ismét betűhíven – ez a kedves latin–magyar dialógus:
A. Vale. | Egesseghes légy. | C. Tu quoque. | Teysio egesseges légy.
A. Bene vale. | Jo egessegbe légy. | C. Vale tu quoque. | Tees io egessegbe légy.
A. Iubeo te bene valere. | Keuanom hogy epp egessegbe légy. | C. Faxint superi. | Engegiek az menniey Istenek.
Az első magyar rendszeres nyelvtan kiadója
Sylvester János 1528-ban megnősült, 1529-től Wittenbergben tanult tovább a Biblia-fordítás határozott szándékával. 1534-től 1543-ig (vagy 1544-ig) tanított Sárváron, Újszigeten, ahogyan ő nevezte a Nádasdy alapította iskolát. Dévai Bíró Mátyással tanított, és irányította azt és a nyomdát, ahol – Abádi Benedek betűinek szedésében – 1539-ben megjelent Grammatica Hungarolatina címen az első – még latin nyelven írt – rendszeres (szabályokba foglalt) magyar nyelvtan. A magyar igeragozás tárgyalása közben a szeretni, a mondani igéket ragozza végig, a névszóragozás fejezetében a latin Musát „Isten aszszonynak” fordítja és ekként „deklinálja”. Szülőhelyét is belefoglalja gazdag nyelvtani példái sorába úgy, mint „Szinirwarall’a” az n-en lágyítójel, az első a-n hosszú ékezet, hiszen a latin ábécé betűi nem egészen fedik a magyar hangokat (lásd Sylvester: Grammatica Hungarolatina, Akadémiai kiadó, 2006). A Grammatica az anyanyelv értékét hangsúlyozva a kultúr nemzet-fogalom magyar előfutára. Első magyar mondata így hangzik: „Ídes az hazának szerelme”. Szamosháti í-ző nyelvjárású szerzője az anyanyelvet már természetesen összekapcsolja a nemzeti önazonossággal. Bölcsen kifejti, és eszerint taníthatta is, hogy a magyar nyelv nem barbár nyelv, csak eltér a környezetében megszokott nyelvektől, mert megvannak a maga saját szabályosságai. Sajnos Sylvester nyelvtankönyve eltűnt; egyetlen megmaradt példányát 1795-ben Weszprémi István debreceni orvos, író, polihisztor ismertette, és Kazinczy Ferenc adta ki 1808-ban, majd Vladár Zsuzsa fordította magyarra 1989-ben.
Az első nyomtatott magyar nyelvű orvosi szöveg
Említenünk kell, hogy az első nyomtatott magyar nyelvű orvosi szövegünk Buda elfoglalásának évében, 1541-ben jelent meg nem kevésbé jelentős kötetben, mint az első teljes magyar Újszövetség kiadása volt, Sárvárott-Újszigeten. Sylvester János ugyanis filológusi alapossággal nemcsak jegyzeteket, de kisebb értekező esszéket is készíttetett bibliafordítása végére. Így került az „Az betegsíghekről, melyekről az Evangéliumban emlékezet vagyon” című fejezet Sylvester Újtestamentumának végére: a költői képes beszédet, a „nehíz igéket”, a szerszámokat, majd a mértékegységeket és pénznemeket magyarázó „értekezések” után, megelőzve az olvasóktól való búcsúvétel és „isteni kedvet” kívánás zárófejezetét. A Bibliában nem kevés szó esik betegségekről; a Jakab-levélben például a betegség gyógyítására a Szentírás a gyülekezet véneinek „terapeutikus” jelenlétét „rendeli” (Jak 5:14–15), Máté evangéliuma szerint Jézus „elvette a mi betegségeinket” (Mt 8:17). Sylvester János maga „erőtelen nyomorultnak” nevezte magát, ugyanakkor hatalmas munkát hagyott „az magyar nípnek” maga után (https://mek.oszk.hu/ 06900/06987/pdf/00kisero.pdf). Bibliafordításának nemcsak a kor minden tudományossága a sajátja, hanem nyelve közvetlen, ízes, életszerű. A képmutatás, mások hibáztatása és a helyes önismeret hiányáról szóló (más szemében a szálka – magunkéban a gerenda) híres bibliai rész így hangzik Sylvester fordításában:
„Miírt nízed kediglen az te atyádfiának szemiben való kórószálat, az te szemedben való karószálat kediglen miírt nem viszed eszedbe? Avagy mikíppen mondod ezt az te atyádfiának, hadd vegyem ki az kórószálat az te szemedből és íme karószál vagyon az te szemedben?” (Luk 6: 41–42, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/MagyarIrodalom-magyar-irodalomtortenet-1/magyar-irodalomtortenet-pinter-jeno-5116/2-a-magyar-irodalom-a-xvi-szazadban-662/a-xvi-szazad-kozerdeku-irodalma-6D6/sylvester-janos-6D7/).
Nádasdy nyomdája leállt, Sylvester gazdálkodott, majd Bécsben a héber nyelvek professzora volt
Tanított nyelvtant életszerűen, tolmácsolta a Szentírás verses részeit időmértékes avagy rímes, jól pergő magyar versekben, de Buda elfoglalása után Nádasdy nyomdája kellő „odafigyelés” híján leállt (bizonyos alkatrészei Brassóba jutottak). Sylvester 1544 körül Újszigetéről Gógánfára költözött, a patrónusától kapott birtokon gazdálkodni próbált, kevés sikerrel. Bécsbe ment, ahol a görög és a héber nyelvek professzora lett. 1550 körül Nádasdy egykori támogatottja hátrahagyott családjától visszafoglalta Gógánfát… Sylvester János sírhelye máig ismeretlen. Sárváron egy ideig Mihály nevű testvére tanított tovább. A nyomdát majd Nádasdy Ferenc, a Fekete Bég indítja újra…
A házasság különösen fontos, még a papoknak is
Szükséges és közösségépítő voltáról született a magyar irodalom első drámája, Sztárai Mihály Comoedia de matrimonio (A papok házasságáról való komédia) című műve. Az 1550-ben Kolozsvárt kiadott (Hoffgreff–Heltai nyomda) vitatkozó drámának csak töredékét ismertük (Toldy Ferenc jóvoltából), de 2024-ben előkerült a Dán Királyi Könyvtárból a teljes dráma – ennek közlése még csak folyamatban van (Kőrösi Ferenc: Beszámoló az eddig töredékesen ismert Comoedia de matrimonio (RMNy 88.) teljes példányáról. https://doi.org/10.17167/mksz. 2025.2.267-273).
A drámatöredék főszereplője a protestáns Tamás pap, aki a cölibátus egészségtelen és képmutató voltáról beszél katolikus egyházfiaknak. Olyan meggyőzően érvel, hogy a katolikus Böröck pap és vikáriusa elindul feleséget keresni magának… Sztárai Mihály (Sztára, Zemplén megye, 1500 körül – Pápa, 1575) Sárospatakon és Páduában (zenét) tanult, Ferenc-rendi szerzetesként kezdte, de Luther követője lett, és megnősült. Részt vett a mohácsi csatában. Sokszor veszélybe sodródott, sokat hányódott, de élete alatt százhúsz gyülekezetet szervezett. Egy ideig Nádasdy Tamás őt is támogatta. A magyar protestáns hitvitázó irodalom egyik úttörője, számos zsoltárparafrázist költött, és sok bibliai történetet a korabeli magyar személyekre és viszonyokra alkalmazva énekelt meg. Kitűnő zeneiségű verseit nagy prédikátor írónk, Bornemisza Péter (Pest, 1535. február 22. – Rárbok, 1584 tavasza; volt és lesz még róla szó) jelentette meg 1582-es gyűjteményes énekeskönyvében. Bornemisza Péter a maga vesébe látó, holisztikus módján értékes, ám impulzív emberként említi nagyra becsült kortársát: „noha értelmes és tudós ember, és sokat épített Magyarországban, de őtet is megbírja néha az harag, néha az bor is” (Bornemisza Péter: Postillák, IV. kötet). Tinódihoz hasonlóan már-már újságírói frissességgel közölt híreket. 1560-ben énekes históriát írt az angol protestáns érsek, Thomas Cranmer 1556-os oxfordi máglyahaláláról (História Cranmerus Tamás érseknek igaz hitben való álhatatosságáról) – külön érdekes, hogy az angol John Foxe Actes and Monuments című mártirológai könyve csak 1563-ban jelent meg!
Természetesen volt olyan protestáns diák vagy énekszerző is, akit nem támogatott a felekezeti preferenciáját óvatosan palástoló Nádasdy Tamás – ha az illető famulus más országrészben élt s „működött”. Ilyen volt a Wittenbergben tanult fiatal kálvinista énekszerző és prédikátor, Szegedi (Mizsér) Gergely (1536–1566), aki egy általa énekbe is szedett tatár betörés következtében hunyt el. 1566-ban, amikor János Zsigmonddal Nagy Szulejmán vívta végzetes csatáit, a tatárok is elözönlötték Felső-Magyarorországot és a Tiszántúlt. Kassa, Tokaj és Eger siralmas pusztulásáról Szegedi Gergely élő szemtanúként számolt be, őt ugyan a tatárok nem hajtották el, de a lezajlott rémségek után az egri vár falain belül halt meg 1566 decemberében. Még 1562-ben az ifjú lelkész összeállított egy szerkezetében századokig meghatározó református énekeskönyvet (15 zsoltárt maga fordított), amelyet 1569-ben posztumusz adtak ki Debrecenben (Debrecennek Sárvár és Kolozsvár után 1561-től van nyomdája, a város közösségi erővel hozza létre s működteti azt).
Most már sajnos a harmonikus házasságok bűvköréből ki kell lépnünk, hogy idézzünk egy szakaszt Szegedi (Mizsér) Gergely utolsó énekéből: a felégetett magyar falvak lakóinak halálmenetéről. A jelen és múlt idő keverése a megkínzott emberek megjelenítésén túl is érzékelteti a „közlemény” gyötrő, izzó feszültségét: „Ruhájokat rólok éktelenül levonják/ Az szegény rabokat mezítelenül hagyják/ Mint egy sereg csordát, az tatár ostorral/ Előttök hajdogálják. /Éhségnek miatta mind elszakadozának, A szomjúság miatt nagy sokan meghalának, /Az vad lovak hátán nagy sok gyenge szüzek /Halálra bágyadának” (Szegedi Gergely: A magyarok siralmas éneke a tatár rablásról).
Az öldöklést és pusztítást „kiegészítő” emberelhurcolások szörnyűségéről Bornemisza Péter is hagyott hátra hajmeresztő leírást a kor magyar botránykönyvének számító Ördögi kísértetekben (1578):
„Én időmben is mind a tatárok, mind a törökök rabláskor csak Magyarországban is nagy szörnyűségeket cselekedtek, kik sok apró gyermekecskéket is szablyára hánytak és hármasával is a ló hátára tarisznyába kötöztek, kik egymáshoz verődvén elbágyadtak, elfulladtak, éheztek, szomjúhoztak; édesatyjukat, anyjukat látván, ételt, italt sírván kértek, de szüleiket tatár-ostorral mint a barmot hajtották; akik elbágyadtak, kihajították, lovakkal tapodták, agyuk veleje kiomlott; ha megszállottak, lóvérrel és kacolatejjel itatták; és köztük sok ifjak, szűzek, vének, menyecskék rettenetes szeplőket és kínokat szenvedtek.” (Bornemisza Péter: Ördögi kísértetek, FolP LXXIIb, 1578)
Bornemisza ugyanakkor, „a szavak börtönéből szabadult prózában” (Nemeskürty István: Bornemisza Péter kísértései, Bp., Szépirodalmi, 1984, 75.) a magyarság elszenvedte szörnyűségeket már Isten büntetéseként fogja fel, bűnbánatot és lelki megújulást javall olvasóinak, miközben könyvével a szenvedés, bűntudat, lelkiismeret és a gondviselő Istenbe vetett hit közösségét építi, ajánlja és nyújtja át mint egyetlen (s talán örök) védőhálót…
Történik mindez azon a földön, amelyről a kivégzésére (1535. július 6.) váró Morus Tamás Londonban, Tower-béli cellájában azt írta, hogy „a kereszténység legbiztosabb őrzője volt”. Erősítő párbeszéd balsors idején (A Dialogue of Comfort against Tribulation, London, 1553) című művében VIII. Henrik törhetetlen erkölcsű kancellárja két budai nemesúr szájába adja véleményét a mindenkori felelősségről és a világ állásáról.
