A Magna Curia: Bethlen Gábor reneszánsz fejedelmi várkastélya

• 2025-07-24 15:00:00

• Nagy-Bodó Tibor

Épített örökségünk

Déva a Maros bal partján terül el száznyolcvanhét méteres tengerszint feletti magasságban. Régészeti ásatások igazolták, hogy már a csiszolt kőkorszak idején (i.e. 5500-2500) is lakták e vidéket, ám a településnek írásos nyoma csupán 1269-ből maradt fenn. A várat a város fölött száznyolcvannégy méterrel magasodó dombra építették a magyar fejedelmek, valószínűleg 1240-1250 között. Végvárként a 13-14. században védelmi szerepet játszott. 1687-ig a vár lakója volt Hunyady János, Báthori István, Szapolyai János, Dobó István, Geszti Ferenc, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, Barcsay Ákos. A vár falait többször is megtámadták a jobbágyok. A vár 1817-es felújítása I. Ferenc császár nevéhez fűződik. A vár alatt, a várhegy keleti lejtőjén építette 1621-ben Bethlen Gábor fejedelem a várkastélyát, a Magna Curiát. Mai alakja 1630-ban alakult ki, de kétségtelen, hogy már 1542-ben is állt itt egy udvarház, melyben Izabella királyné 1546-ban és 1549-ben megszállt.

A Magna Curia első említése

A dévai udvarház középkori előzményeiről nem szólnak a források, ennek ellenére egyes vélemények szerint már a vár felépítését megelőzően, a 13. század közepe előtt lehetett egy királyi udvar a várhegy lábánál.

A Magna Curia első említésével a 14. század végén találkozunk: Geszti Ferenc dévai várkapitány (1581–1595) anyjának, az 1590-ben elhunyt Sulyok Máriának a református templomban fennmaradt síremléke feliratában esik szó arról, hogy ő Déva mezővárosában, fiának, Ferencnek a vár alatt fekvő udvarházában halt meg.

A műemlék 16. századi kinézetéről nincsenek adataink

A kúria létesítése így valószínűleg Geszti Ferenc nevéhez kapcsolódik, aki ezzel váltotta fel a nehezen megközelíthető, kényelmetlen várbeli székhelyét.

Az épület 16. századi kinézetéről nincsenek adataink. Helyiségeinek számát tekintve – harmincnál több – inkább kastélynak nevezhető az épület, ugyanis a 17-18. századi átalakítások során nyert alakját őrzi.

P. Kovács Klára közléséből tudjuk meg, hogy 1608-ban Báthory Gábor az akkori Hunyad vármegyei főispánnak, a későbbi fejedelemnek (1613–1629), Bethlen Gábornak, adományozta a Magna Curiát, aki az épületen jelentős javításokat végeztetett.

1609-ben az udvart védő kaput és az épület sövénykerítését javíttatta, elkészíttette a kúria reprezentatív nagytermének a téglapadlóját, továbbá Kolozsváron vásárolt csempék felhasználásával új kályhákat rakatott.

Bethlen Gábor fejedelemmé választása után is gondoskodott a kastélyról, amiben a felesége, Károlyi Zsuzsanna (1588–1622) lakott.

1618-ban nyolc szekér faragott követ – valószínűleg ablak- és ajtókereteket – szállítottak Kolozsvárról Dévára. 

1621-ben készült el a Magna Curia külső kapuja, amelyet a fejedelem címere és a címeit felsoroló felirat, valamint a 121. zsoltárból vett magyar nyelvű idézet díszített:

„G(abriel) REX HVNG(ariae) D(almatiae) C(roatiae) PR(inceps) TR(ansilvaniae) ET SIC(ulorum) C(omes) / AZ VR MEGEORIZZE AZ TE BEMENETELEDET ES KIMENETELEDET MOSTANTVL FOGVA MINDEOROKKE A(nno) D(omini) 1621”.

A kaput és a hozzá kapcsolódó, részben pártázatos kőkerítést a 19. század végén lebontották.

A kastélyudvart egykor két kapu előzte meg

Az udvarház barokk kori átalakításának az eredményeit rögzíti a város 1751-ben készült felmérése, valamint a Magna Curia 1756-os leltára.

A felmérés szerint a kúria a gazdasági épületek által övezett telek keleti szélén állt, tőle keletre szabályos szerkezetű kastélypark húzódott, nyugatra pedig a jóval kisebb veteményeskert.

A kastélyudvart egykor két kapu előzte meg. A külső, a Bethlen Gábor által állíttatott építmény kocsibehajtójának félköríves nyíláskeretét címerpajzs alakú zárókő ékesítette, amely a fejedelem címerét és címeit tartalmazta.

Koronázópárkánya fölött háromszögű oromzat emelkedett, amelynek központi fülkéjében egykor szobor állhatott.

Szintén P. Kovács Klára tud arról, hogy a leírt kaput 1897-ben lebontották, néhány darabját a múzeumban őrzik.

A kapuk környékén volt a tömlöc és a strázsaházak, az előudvar oldalaihoz ragasztva pedig a konyha, serfőzőház, mosóház, szalonnásház, sütőház, két istálló, gabonás és a birtokot kiszolgáló, alacsonyabb rangú tisztségviselők lakásai sorakoztak.

Díszített szökőkutak és reprezentatív helyiségek

Az előudvar és a kastélypark közepén az egykori tulajdonosok címerében szereplő állatalakokkal – a Danielek hattyújával és a Hallerek oroszlánjával – díszített szökőkutak álltak.

A kastély földszintjén tágas előcsarnokon keresztül érkezett a látogató a díszlépcsőhöz, amely az emeleti reprezentatív helyiségekbe és a lakószobákba vezetett.

A 18. század közepén a kastély emeletén az erkélyes nagy palota, Haller János gróf dolgozószobája, Daniel Zsófia hálószobája és a kisasszonyok „házai” sorakoztak, a ház urának lakosztálya, továbbá a „legények”, illetve a vendégek számára fenntartott szobák nyíltak.

A mai állapot

Bethlen Gábor reneszánsz fejedelmi várkastélya – amely a 18. századi Erdély híres szépségének, a Murányi Vénusznak is otthona volt – a 2008-ban befejeződött felújítás után újra a régi pompájában látható. 1882-ben a Hunyad Megyei Történelmi és Régészeti Társulat rendezte be múzeumnak régészeti gyűjteménye számára.

1938-tól Hunyad megyei múzeumként működött.

2008-ban befejezték nagyszabású felújítását, és harminc teremben A Dák és Római Civilizáció Múzeuma néven nyílt meg ismét. A mai állapotról a fényképeink is tanúskodnak.

Dévai ferences rendház

A dévai ferences rendházat a 18. század elején az ott letelepült ferences szerzetesek, valamint a velük együtt érkezett emigráns családok tagjai alapították.

E rendház története szorosan összefügg a bolgár katolicizmus történetét is meghatározó 1688-as csiproveci felkeléssel.

Az 1688 után új hazát kereső bolgárok a ferences szerzetesek által jól ismert területeken találtak menedéket.

A bolgár nemzeti függetlenségért kitört felkelés vérbefojtása után a törökök által megfélemlített lakosság életben maradt része menekülni kényszerült. A kis csoportokba verődött menekülők lelkipásztoraikkal együtt Havasalföldön, Erdélyben és Bánátban kerestek menedéket.

Az összeesküvés

A menekülők útja először Havasalföldre vezetett, ahová korábban is, 1646-ban, amikor a bolgár nép felszabadítása érdekében létrejött összeesküvés vezetői Matei Basarab fejedelemhez fordultak segítségért.

Ez a terület korántsem volt ismeretlen számukra, ugyanis a 17. század elején két forrásból is értesülhettek az itteni állapotokról: egyrészt a csiproveci kereskedők révén, akik jelentős kapcsolatokat építettek ki a fejedelemséggel, másrészt a bolgár ferences provincia szerzetesei által, akiknek Târgoviștében, Craiován, Râmnicben és Bukarestben voltak rendházaik. Az 1688 után új hazát kereső bolgárok a ferences szerzetesek által jól ismert területeken találtak menedéket.

A bolgárok letelepedése veszélyeket hozhat az erdélyi egyházra

A bolgár szerzetesek megjelenése Erdélyben, illetve kolostoraik felépítése kezdettől fogva akadályokba ütközött az erdélyi stefanita ferencesek részéről.

A Dévára érkezett szerzetesek éles konfliktusba kerültek a vajdahunyadi és szászvárosi stefanitákkal, akik Antalfi János erdélyi generalis vicarius támogatásával ellenezték letelepedésüket.

Antalfi vádakat emelt ellenük, és a kancelláriához, valamint a parancsnokhoz beadott kérvényével egyidejűleg a bécsi nunciatúrához is eljuttatta jelentését, melyben részletezi azokat a veszélyeket, amelyeket a bolgárok letelepedése hozhat az erdélyi egyházra.

A fennálló templom születése

A bolgárok csak 1712 tavaszán kezdhették el templomuk, elemi iskolájuk – schola trivialis – és házaik felépítését.

Elsőként a Kitripercsin alias Bibics és Frankovich háza készült el, amelyeket a vármegye később örökáron laktanyának vett meg.

A bolgár hívek kezdetben egy ideiglenes templomot építettek, amely 1723-ban szűknek bizonyult a hívek befogadására, ezért lebontották és helyébe a máig fennálló templomot építették.

1728-ban Antonius Gigenonich atya befejezhette az emeletes kolostorépület keleti és déli szárnyait, melyeket Georgius Frankovich atya a nyugati szárny megépítésével kibővített 1735-ben. Bonaventura Lenich házfőnök vezetése alatt 1764-ben hosszú időre lezárult az építkezés. 

1948-ban az épületet államosították és a szerzeteseket elűzték.

Az 1970-es árvíz teljesen tönkretette az épületet.

Jelenleg a Böjte Csaba testvér által létrehozott Dévai Szent Ferenc Alapítvány székhelye.

A Csaba testvér által alapított Dévai Szent Ferenc Alapítvány 1992-ben költözött be a kolostorba, ám az ingatlant hivatalosan csak 1999-ben kapta vissza a római katolikus egyház.

Dr. Kálmán Attila tanár történész kiegészítése

A Habsburg-uralom erdélyi berendezkedését követően a kincstár bérbe adta a birtokot és a központját képező Magna Curiát. Gróf   Stefan Steinville, Erdély katonai parancsnoka bérelte először. Steinville harcolt Észak-Magyarországon a kurucok ellen, majd 1710-ben kinevezték Erdély katonai parancsnokának, ezt a tisztséget 1720-ban bekövetkezett haláláig töltötte be. Örök nyugalomra helyezésére a nagyszebeni ferences templomban került sor. 

A birtok ezután Giulio Visconti, Brebbia grófja (teljes nevén Giulio Visconti Borromeo Arese, conte di Brebbia) tulajdonába került. Visconti Észak-Itáliából származott, 1726-tól az Osztrák-Németalföldön tevékenykedett mint a Habsburg-udvar megbízottja, 1733-ban nápolyi alkirály lett. Élete során spanyol nemes rangot kapott, udvari tanácsos lett, megkapta az Aranygyapjas-rendet, illetve Elisabeth Christine császárné főudvarmestereként is tevékenykedett. 

Visconti 1743-ban eladta a birtokot. Az új tulajdonosok gróf   Haller János   (1692–1755), Erdély kormányzója és felesége, vargyasi Daniel Zsófia (1711–1783) voltak. 

Haller János a család szentpáli ágából származott, báró Haller István és Torma Borbála gyermekeként született. Édesapja érdemeiért testvéreivel együtt (Gábor és László) grófi rangot kapott 1713-ban. Haller János a család Medgyes melletti, darlaci birtokát örökölte. 1734-ben kinevezték Erdély kormányzójának, tisztség, amelyet 1755-ben bekövetkezett haláláig viselt. A Haller-Daniel házaspár az erdélyi katolikus egyház mecénásai közé tartoztak. Támogatták a szamosújvári, medgyesi, nagyszebeni ferenceseket, a jezsuiták marosvásárhelyi templomának az építését. 

Haller János halála után a dévai birtok tulajdonjogát az Udvari Kamara megtámadta, ezért az özvegy Daniel Zsófia kénytelen volt hosszú éveken át védeni a birtokjogát. 1769-ben Bécsbe utazott, kihallgatást kért Mária Teréziától. 

1783-ban bekövetkezett halála után a Haller-örökösök és a Kincstár közötti hosszas per eredményeképpen végül kincstári kezelésbe került a birtok.

Demján László műemlékvédő építész kiegészítése

A Dél-Erdély egyik kiemelt vasúti csomópontja melletti megyeszékhely válhatott magyar kultúránk sokszínű csomópontjává. Vár, kastély, kúriák, középületek, színház, rendház, templomok és jómódú vállalkozók szépséges polgárházai mind megtalálhatók itt. 

Ugyanígy az őshonosok mellett a betelepedő román pásztor- és bányászcsaládok, németek, lengyelek, görögök, örmények, zsidók és bolgárok tették változatossá Dévát. Ez, a kintről bibliai káosznak látott világ élte több évszázados nyugodt életét. Ide, a Maros és Cserna vize közti területre érkeztek be a menekült bolgár tömegek és ferences szerzetesek még a 17. században. 

Önálló katolikus közösségük fenntartásához, délről átvándorló őseik mintájára, az ott látottak szerint itt is az elengedhetetlen iskolát, templomot felépítették. Megjegyzendő, hogy a Havaselvén létező nagy katolikus püspökségek, mint Argyasvásárhely (Curtea de Argeș), vagy Hosszúmező (Câmpulung Muscel) több templommal, kolostorral és több száz hívő lélekkel rendelkeztek, amit egy ott járt dévai misszionárius pap jegyzett fel 1670-ben. 

Természetesen ezek mintájára alakíthatták ki a hegyen túli bolgár ferences provinciát is. Dévai emeletes zárdájukat fokozatosan és szakaszosan bővítgetve, 1764-re végre elérték az épületegyüttes és templom mai, befejezett formáját. A korabeli krónika szerint: „…keletre nyíló ablakaiból a bolgárok városa, a nyugatra nyílókból pedig a magyaroké látszik. Délen folyik a Cserna, és szép kilátás nyílik a mezőkre, észak felé az aranytermő hegyek emelkednek…” Később a városba letelepedő katolikusok lelki gondozását is felvállalták a helyi várőrség hitszolgálata mellett, valamint a környező nagyobb bányászfalvakba is a bolgár szerzetesek látogattak el rendszerességgel. Korabeli feljegyzések megemlítik, hogy idővel a rendház körüli és az altemplomi temetkezési helyek beteltek, miután a helyi – bulgarita provincia – területén kívül nyithattak temetőt. 

1853-ben a Szent János-provinciához sorolták a rendet, majd 1990-tól a Szent István-provincia alá – ők a stefaniták – tartozik a kolostor, ezek után a nevükkel együtt nemzetiségüket is elveszítették. König Pál szerint a megmaradt bolgárok tehetősebbje magyarrá, szegényebbje románná vált. Az államosítás utáni 1951-es egyházi rendek feloszlatásával végleg megszűnt az erdélyi bolgárság önállósága.

A kolostor elválaszthatatlan egységét alkotja még az 1724-ben közadakozásból felépült ferences rendi Nagyboldogasszony-templom, amelynek ötszintes tornya messziről hirdeti a viharvert szerzetes életet felvállalók közösségi, oktatói- és egyházszervező munkáját. A templom külső barokk jegyeit váltja a belső gazdag rokokó díszítése. 

A nem kimondottan bolgár származású helyi polgárság és előkelőségek jóvoltából csodálhatjuk a mai napig a főoltárt és mellékoltárt, aranyozott famunkákat, értékálló belső sekrestyeajtó-keretet. A régóta lemeszelt diadalív felirata nemcsak a templom, az erdélyi kisebbségbe taszítottak imáját is takarja, „Emelte volt ezt az épületet a kegyelet, de ellenére volt a kor; Most pedig azt javítja a kegyelet, mit elrontott volt a kor”. Mégis kegyes az idő, az államközi megállapodások értelmében a templomos kolostor felújításakor előkerült több száz könyvritkaság mellett ősnyomtatványt is találtak. 

A felújított, restaurált templom két esztendeje ünnepelte 300 éves múltját, amelyet elveszett alapító népe helyett egy ember nemzetközi munkájával már gyermekek szeretett közössége lakhatott be, talán mindörökké. 

* A rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkért külön köszönet Keresztes Géza műépítésznek, műemlékvédő szakmérnöknek; az illusztrációkat, a régi és a mai képeket Demján László műemlékvédő építész a saját munkájából és gyűjteményéből küldte el a szerzőnek.