A kanadai Sziklás-hegység (2.)

*Fotó: A Columbia-tó

Kanadában, Wateron városában töltöttük az egész éjszakát.

Korán reggeliztünk, utána megittunk egy dupla feketét a városban, és indultunk is tovább, azonban megálltunk a Prince of Wales szállodánál szétnézni. Érdemes volt a domb tetejére feljönni, előttünk terül el a középső Waterton-tó és Waterton település, balra a felső Waterton-tó, s bármerre is nézünk, mindenhol hegyek.

Még sok látnivaló volna a környéken, itt van nem messze a Red Rock canyon, itt van az Akamina tartományi park, de úgy határozunk, estére Radium Hot Springsbe kell érnünk, a Kootenay nemzeti park délnyugati bejáratához. Tehát indulunk, északra a 6-os úton egészen Pincherig, onnan pedig nyugatra a 3-as úton a Crowsnest-hágó irányába. Az út továbbra is szép, a távolban nyugatra a Sziklás-hegység vonulata, az előtérben pedig farmok, legelők, egy-egy szélturbina. Minden zöld, látszik, hogy szorgos emberek laknak a környéken, minden rendezett. Pinchernél, mielőtt nyugatra térünk, megállunk feltölteni a fogyóban levő élelemtartalékot, no meg az innivalót. Praktikusabb is, meg sokkal olcsóbb is, mint vendéglőben enni.

Ahogy nyugatra térünk, az út lassan kezd emelkedni, és a völgy egy kicsit összeszűkül a Crowsnest-hágó felé. A táj rendkívül szép. A hágó egyike a legalacsonyabbaknak a Sziklás-hegységben, A Crowsnest felé mindössze 1358 m magas.  

A környék szénben gazdag, ennek kitermelésére épült 1897-ben a Canadian Pacific Railroad. A földcsuszamlás és a bányabalesetek azonban hírhedtté tették a környéket, az 1914-es hillcresti bányarobbanás a legtragikusabb Kanada történetében, 189 áldozata volt. Manapság a szénbányák nagy része bezárt, a felszíni fejtés sokkal olcsóbbnak és biztonságosabbnak bizonyult. Ahogy átjutunk a vízválasztó nyugati oldalára, és ugyanakkor átjövünk Brit Columbia tartományba, megállunk gyönyörködni a tájban. Előttünk a Crowsnest-tó, utána pedig az ugyanilyen nevű csúcs. Az idő is kedvez, kék az ég, egy-egy bárányfelhő tarkítja. Sétálunk egyet, utána pedig indulunk a közeli Sparwood felé. 

Sparwood, egy aránylag kis település, mintegy 3600 lakossal, fontos szerepet tölt be a szénbányászatban. Egyik érdekessége a Terex Titan autó, mely 1998-ig a világ legnagyobb autója volt. 16 hengere 3300 LE-t fejtett ki, és 235 t súlyával 320 t rakományt tudott egyszerre elszállítani. A kiállított példány hatalmas, még a kereke feléig is alig érek fel. Nem szerettem volna egy ilyennel karambolozni. A góliátkocsin kívül sok látnivaló nincs a városban, megiszunk egy feketét, és indulunk is tovább. Utunk délre fordul, az Elk folyó mellett haladunk, s miután a Kootenay folyóval találkozunk, északnyugatra fordulunk. Nemsokára elérjük a Columbia- illetve Windermere-tavat. A táj csodás.

A Columbia-tónál megállunk nézelődni. Innen ered a Columbia folyó, mely mintegy 2000 kacskaringós km után az Atlanti-óceánba ömlik, Oregon és Washington államokat határolja. 

Késő délutánra jár az idő, mikor megérkezünk Radium Hot Springs városába. Első dolgunk szállás után nézni, így megállunk az első út menti szállodánál. Szerencsénk van, szép tiszta szobát kapunk, elfogadható áron. Mint később kiderül, a tulajdonosa egy svájci család, s elbeszélgetünk, mennyire más Európa. Persze ez nem azt jelenti, hogy jobb vagy rosszabb lenne, hanem csak más. Ők egypár év múlva vissza szándékoznak költözni Európába, én nem. A házigazda a computerét is kölcsönadja, hogy olvassam el az e-mailjeim.

Kipakolunk az autóból, és máris indulunk a híres Radium Hot Springs meleg fürdőbe, mely a város keleti részén fekszik a Kootenay nemzeti parkban. A 93-as úton keletre térünk. Az út két oldalán szálloda szálloda mellett, mintha Svájcban vagy Bajorországban lennénk. Utunk a Sinclair-canyon legszűkebb részén vezet tovább, és pár kilométer után megérkezünk a Radium Hot Springs strandra. Csodás helyen van, hegyekkel körülvéve, s az egyik lejtőről egy szálloda épülete magaslik az ég felé. A medence vize jó meleg, hőmérséklete 40 °C körüli, a bennszülött indiánok jóval a park létesítése előtt ismerték.

Jólesik a semmittevés a meleg vízben, az idő is kellemesen meleg, a nap sugarai megvilágítják a medence szélén emelkedő tejfehér sziklafalat. Habár a fürdő neve Radium Hot Springs, a víz radioaktivitása jelentéktelen. Lassan a nap elbújik az egyik hegy mögött, a hőmérséklet észrevehetően csökken, ideje visszatérni a szállodába. Egy jól megérdemelt vacsora után eltesszük magunkat holnapra.

A következő napra aránylag rövid utat terveztünk, mintegy 140 km-t, valahol Banff, illetve a Lake Louise környékén szeretnénk aludni. A látnivaló azonban rengeteg, azért is terveztünk ilyen rövid utat.

A Sinclair-patak mentén keletre indulunk, és miután elhagyjuk a Radium Hot Sprigs medencét, az út egyre inkább emelkedik és kanyarog, s hamarosan megérkezünk a Sinclair-szorosba. Itt érdemes megállni, a völgy kitárul, előttünk a Kootenay folyó völgye, a távolban a Mitchell hegyvonulat csúcsai sorakoznak. Később északra térünk, és egy ideig a Kootenay folyó völgyében haladunk. Radium Hot Springstől mintegy 63 km-re, Kootenay Crossingnál elhagyjuk a Kootenay folyót, és hamarosan a Vermillon folyó partján vagyunk. Bal oldalunkon megjelennek a sárga különböző árnyalataiban játszó sziklák. Számos vastartalmú forrás található a környéken, a bennszülöttek állítólag innen szerezték be az okkersárga festéket kerámiájuk színezésére.

Innen már csak egypár km a Marble Canyon. Itt ismét megállunk megcsodálni a rohanó patakot, mely gleccserolvadékból ered, és mély utat vágott az útjába kerülő sziklákba. A kékeszöld zubogó víz csodálatos látványt nyújt. Egy kellemes órát töltünk a rohanó Tokumm-patak partján, mely helyenként 37 m mély canyont mosott a mészkő sziklába. A tájat csak a 2003-as erdőtűz okozta elszenesedett fák csúfítják el. Az erdőtüzet állítólag két villám okozta, a park 12,6%-ban égett le. Lehet azonban látni, hogy ennyi évvel az erdőtűz után, az elszenesedett fák között már megújult a természet. 

Indulunk is tovább, s hamarosan a vízválasztónál, a Vermillon-hágónál vagyunk. Itt elhagyjuk a Kootenay nemzeti parkot, és belépünk a Banff nemzeti park területére. A 93-as út, melyen jöttünk, nemsokára találkozik az 1-es (Trans-Canada) úttal. Úgy döntünk, hogy délre, azaz Banff felé folytatjuk utunkat. Szerencsére hamar észrevesszük, hogy a Trans-Canada autóutat javítják, így hát letérünk az 1A, azaz Bow Valley útra. Ez párhuzamos az 1-es úttal, csak sokkal látványosabb, igaz, keskenyebb is. Hamarosan megérkezünk a Johnston-patak elágazásához, és ismét megállunk. Körülbelül 10 éve már jártunk erre, és akkor nagyon tetszett a Johnston-canyon. Ahogy haladunk, a patak medre keskenyedik, és nemegyszer a sziklafalra épített pallón kell menni. Szerencsére úgy néz ki, jól megépítették, mert a patak nagyon mélyen van alattunk, és valószínűleg nem is nagyon meleg. Annak ellenére, hogy elég sokan vagyunk, gyakran találkozunk egy-egy csíkos mókussal, ezek az állatok már régen rájöttek, hogy sokkal könnyebb a kirándulók mogyoróin megélni, mint azt a természetben keresni. Szelídek, kézből esznek, és még pózolnak is a fényképezőgépek előtt, bár valószínűleg ez nem tudatos. 

Az alsó vízesést hamar elérjük, a felső azonban mintegy órai járásra van. Végül is jó kétórás kirándulást tettünk meg, de megérte a fáradtságot. 

Innen Banff már közel van, igaz, elég régen nem jártunk itt, de a város kicsi, úgyhogy eligazodunk, legalábbis a főtéren. Első dolgunk feltölteni az élelemtartalékot, ez azonban nehezebben megy, mint gondoltam. Legalább háromszor kérdezősködünk, merre is van a legközelebbi élelmiszerüzlet, mindannyiszor el is magyarázzák, hogy valahol itt van a közelben. Az eredmény azonban ugyanaz: sehol nem találjuk. Erről jut eszembe, hogy amikor először jártunk Montrealban a botanikus kertben, egy térképet nézegettünk, de sehogysem igazodtunk ki. Ekkor egy fiatal amerikai csoport állt meg mellettünk, és miután ők is tanulmányozták a térképet, egyszerűen megjegyezték, hogy ezek a kanadaiak nem tudnak térképet készíteni. Lehet, hogy van benne valami. Végül is megtaláltuk az üzletet, de nem a magyarázatok alapján, hanem véletlenül. És ekkor jött a másik meglepetés; olyan kicsi volt a parkolóhely, hogy várni kellett, míg valaki elment, hogy helyet találjunk. 

Miután az élelmet megvásároltuk, benzin után néztünk, de ez sem volt egyszerű dolog. A benzinkutat megtaláltuk, de a benzin nem akart folyni. Végül is egy helybeli megsajnált, és a segítségemre sietett. Mint kiderült, a benzinkút csak kanadai hitelkártyát fogad el, így hát be kellett mennem a kasszáshoz, hogy ellenőrizze a hitelkártyám. A kasszás egy jó alapos hindu volt, legalább tíz percig tartott, míg megegyeztünk, hogy vehetek üzemanyagot. Persze közben az én vérnyomásom már közel volt a rekordmagashoz. De végül is az autó is tele lett benzinnel. 

(Folytatjuk)