Több megye hegyimentőcsapata két hete keresi azt az angol turistát, aki utoljára november 23-án adott magáról életjelt. Megkapták ugyan a hátizsákját, amelyet valószínűleg kimerültsége miatt hagyott maga után, és amikor még elérhették telefonon, a hegyimentők arra utasították, hogy a jelzett útvonalon vonuljon le a hegyről, majd valószínűleg lemerült a telefonja, és ő is eltűnt. A turista a Bucsecs hegység legveszélyesebb gyalogtúrazónájában keveredett a Ţigăneşti-völgybe, amely a Mălăieşti menedékházhoz is vezet. Valószínű, hogy élve nem találják meg, s még az is benne van a pakliban, hogy a hó és az időjárás viszonyok miatt csak tavasszal kerül elő a holtteste. Esete szomorú és intő jel! Sajnos egyre több olyan esetről számol be a hegyimentőszolgálat, hogy nem kellőképpen felkészült és felszerelt turisták merészkednek fel a Kárpátok magasabb bérceire, fittyet hányva az időjárás-előrejelzésre és a hegyimentők figyelmeztetéseire is. Arra nem is gondolva, hogy egy esetleges mentéskor a hegyimentők életét is kockáztathatják.
A hegyvidéki gyalogtúrázás sport. És az, hogy miként gyakoroljuk, a neveléstől és a hozzáállástól függ. Van egy aranymondás: a hegyet tisztelni kell, mert akkor ő is tisztel téged! Ez a túrázók axiómája.
Valamikor az 1970–1980-as években szüleinkkel együtt kezdtük a túrázást. Először erdőkitermelő utakon való sétával, aztán fokozatosan közelítve magasabb csúcsok felé, rácsodálkozva az érintetlen természet ajándékaira. Csendben, tisztelettel, zajkeltés nélkül jártunk. Láttunk állatokat. Medvéket is néha, amelyek békén hagytak. Megtanultunk tájékozódni a fákra telepedett mohák, a csillagok állása után. És azt is, hogy mi legyen a hátizsákban, ami életet menthet, hogyan osszuk be energiánkat, hogy elérjük a célunkat, és legyen erőnk lejönni a hegyről, mit tegyünk, ha eltévedünk. Megjegyzem, akkor nem volt nálunk mobiltelefon, GPS, legfennebb egy sportiránytű. Áhítattal léptünk be a természet templomába, mert az jelentette akkor számunkra a szabadságot. És így nőttünk fel. Az akkori élményeinkhez igazítjuk ma is az élet más terén megtett utunkat, teljesítményeinket. Az akkori túrázások életre szóló leckék voltak.
Ma már mindenki mindent tud és vállal. Divattá vált kirándulni. Egyesek cuccos autókkal járnak miccsezni az erdő szélére, Convers cipővel, de van, aki az autóból kiszállva strandpapucsban vág neki a sziklás útnak, ahol nem a természet szépségeit keresi, hanem a legjobb szelfizőhelyeket. S zeng az erdőben a manele vagy a népzene, ami fokozza a „műélvezetet”. Mások etetik a medvéket… s az újságok blikkfangos szalagcímmel adnak hírt arról, hogy néha a medvék is megesznek minket.
Lehet, hogy romantikus nosztalgiázásnak tűnik visszagondolni arra az időszakra, amikor csöves hátizsákos nemzedékem a zsúfolt vonatok utolsó vagonjába tömörülve szabadult ki hétvégeken a természetbe, de valahogy akkor másak voltak az emberek, a hegyre túrázók, akik tisztelték egymást és a hegyet. Tudom, az óra mutatóját nem lehet megállítani, változik a világ. Egy azonban biztos: a hegyek nem változnak, szépségük, vonzerejük és veszélyeik ugyanazok.
Hányan kell még feláldozzák életüket azért, hogy végre mások megtanulják: a hegy nem kegyelmez?!
