In memoriam Köntös-Szabó Zoltán (1940–2023)
(Egy közhely szerint nem írtak még olyan nekrológot, amiből kimaradt volna a méltató személye. Az írók aranyszabálya szerint viszont nem lehet hitelesen írni arról, akit nem ismerünk… Majd óvatosan haladok, hogy elkerüljem a csapdákat.)
Kilenc évvel és egy nappal volt idősebb nálam. Ma hajnalban megállt, hogy bevárjon.
1940. március 3-án született Szentmihályon; egy lexikonban (tévesen) Tordaszentlászló szerepel. A hajdani Torda-Aranyos vármegye tordai járásának falujáról van szó, román neve: Mihai Viteazu.
Csupán két szemesztert végzett az unitárius teológián, a Biblia ismerete a későbbiekben vált hasznára, amikor álruhába kellett ’öltöztetnie’ a mondanivalót. 1960–63 között a kolozsvári nyomdában dolgozott, közben írogatott is. Az Utunk repertóriumából kikandásztam az ottani első közlését: A kosárfonó című írása az 1961. aug. 11-i számban jelent meg. Azt követően egyre többször közölt (1964-ben 12, 1966-ban pedig 25 alkalommal): próza, riport; az Osztálykönyv interjúsorozat darabjai, majd könyvismertetők is. Ha egy lapszámban több írása jelent meg, akkor a Szentmihályi Zoltán írói nevet használta. Az olvasók szerették, a szerkesztőségben is megbecsülték. Az elismertség egyik jeleként még paródiát is írt róla Bálint Tibor Az én házfedelem örökzöldet nyílik címmel (Utunk, 1967. jan. 13.).
Nyolc évig szabadúszóként írt és közölt, majd 1971-ben a lap belső munkatársa lett. Az első kötete 1964-ben jelent meg, 1980-ig pedig további tíz. A következő évben a négygyermekes család áttelepedett Budapestre. „Zolti úrfi” – ahogy Róza, a szerkesztőség hajdani takarítónője nevezte őt – néhány évig a Rakéta Regényújság szerkesztője volt. Kezdetben ’jól futott a szekér’, Rákospalotán sikerült egy javításra váró kertes házat venniük, majd egy szívműtét miatt ’takarékra kellett állítania a lángot’.
1985-ben kezdte írni a Trianon gyermekei főcímű családi krónikát, amelyből két-két kötetet a Magvető, illetve a Fekete Sas kiadó jelentett meg. Ezek a következők: Fehér zászló Erdély felett (1992), Tövissel kerített éden (1994), Köd lepte be a Szamost (1997), Torda felől hírt hoz a szél (2002). A szerző így jellemzi a ’mamutkrónikát’: egy aranyosszéki sorsközösség életét kívántam ábrázolni, „amelyet a sokszínűség, a fajok, vallások egybefonódása jellemez, és amely minden politikai beavatkozás, határmódosítás, főhatalom-változás ellenére együtt éli meg a változások keservét s azok lesújtó következményeit”.
A Magvető Könyvkiadó ajánlásának utolsó mondata a második kötet borítóján: „Kellett jönnie egy olyan írónak – erdélyinek –, aki a nemzetközileg kisebbségbe utalt erdélyi magyarság élet-halál harcát hitelesen, elfogultságok nélkül ábrázolja, gazdagabb árnyalásban, mint bármely történeti dolgozat.” A krónika cselekménye lassan araszolt, a negyedik kötetben már olyan események is helyet kaptak, amelyekre a budapesti ’kényes fülek’ eléggé morcosak lettek, az eddigi meleg rokonszenv gyorsan kihűlt. A következményekről így nyilatkozott egy évfordulós interjúban: „Kiadóm az ötödik kötetre már nem kapott elegendő támogatást. (…) Aki átküzdötte magát a négy terjedelmes köteten, rájön mind a mellőzés, mind az agyonhallgatás okára.” Ha őszinte regényt ír az ember, akkor számítania kell az elutasításra. Író és kiadó „nem törekedett gazsulálni sem egyik, sem másik politikai kurzusnak”.
A helyzetet egy magánéleti trauma is súlyosbította: 2004-ben megözvegyült. Zolti úrfi így jellemezte az akkori esztendőket: „Szakítottam korábbi gyertyaégetős életvitelemmel, csak nagy ritkán mozdultam ki Rákospalotáról.”
Négy gyermekük egyike ezt válaszolta a kérdésemre: „Édesapánk nem sorozatnak tekintette élete fő művét, a Trianon gyermekeit, hanem egy tizenhárom kötetes családi krónikának, melyet az 5. kötettől csakis egyben, ráadásul az 1-4. kötetek átdolgozásával és ezekkel együtt kívánt megjelentetni. A negyedik kötet utáni hallgatása inkább a folyamatos munkába temetkezésnek tudható be, valamint a megrendült egészségi állapotának.” A krónika szálának további sodrása lett az életcélja, hosszú évekig dolgozott rajta, s közben „nem is igen törekedett azt nyilvánosságra hozni”. Sikerült is befejezni, a kész anyagot a gyermekei írták át elektronikus adathordozóra, tekintve, hogy Zoltán a klasszikus írógép híve maradt.
Erdélybe alig jutottak el az első kötetek példányai, én is Pesten szereztem meg valamennyit. A kolozsvári napilapban megjelent rövid ismertető így jellemzi a negyedik kötetet: „A nagyapa, K. tiszteletes úr diáriumába az író elég gyakran belefűzi saját élményeit, s az 1970 utáni Ceauşescu-korszak történeteit is. (…) Nagyon sok az unoka feljegyzése ebben a kötetben. Mégpedig ma is körünkben élő személyekről, akiket kikészített a Ceauşescu-korszak, s azokról is, akik épp csak megütötték a bokájukat, vagy – mint egyes írók – lelkendezve írtak e korszak nagy-nagy vívmányairól, vagy egyszerűen csak 1989 után köpönyeget fordítottak, és beálltak a nagy demokraták közé.” (Kovács Ferenc: K-Sz. Z.: Torda felől hírt hoz a szél. Szabadság, 2002. aug. 10.)
Író volt, a javából. R.I.P.
Több közös tulajdonságunk is van: március elején születtünk; a nyomdászatnak a klasszikus technikáját is ismertük; messzire elkerültük a Gaál Gábor irodalmi kört; ’kívülről’ érkeztünk az irodalomba, nem a Nagy István–Balogh Edgár-féle vonalról; a ’kebli’ emberek megdorgáltak amiatt, hogy tiszteletlenül bántunk a vörös vonal ’szent öregjei’-vel.
Zolti úrfit az Utunknál ismertem meg, mert 1963-tól kezdődően – Róza néni augusztusi szabadsága idején – négy alkalommal is én voltam a ’takarítónő’. 1973-ban Marosvásárhelyre költöztem, de azután is ’szemmel tartottam’ a kolozsvári jó embereimet, köztük Őt is. 1996-ban jelent meg a Mörfi című kötetem, s egy példányt neki is elvittem, Rákospalotára. ’Válaszként’ a következő dedikációt írta a Trianon gyermekei harmadik kötetébe: „A múlt és a jelen elegyedő hazugságaival, áltatásaival torkig van az – igényesebb – olvasó. 20. század végi feljegyzéseid (Mörfi) igazolják törekvéseimet. Fergeteges ’publicitásban’, ujjongó fogadtatásban azonban Kuszálik Péter se reménykedjen. A konjunktúralovagok szellemi szabadcsapatai a sírból is összetartásra riadóztatják a született erkölcsi toprongyokat, kik – sajna – minden Jelben győzni képesek. – Barátsággal Köntös-Szabó Zoltán / Bp., 1997 novemberében”.
Kuszálik Péter
Marosvásárhely, 2023. április 3.
