A szokásos rutinvisgálatokat ejtettük meg, amelyeket jó, ha éves gyakorisággal megismétlünk.
Tegnap az orvosomnál jártam. A szokásos rutinvisgálatokat ejtettük meg, amelyeket jó, ha éves gyakorisággal megismétlünk. Vércukor, szív- és érrendszer (itt már nem lehetséges a rendszerváltás, bár nagyon elkelne). Gyomor, epe, máj stb. Mindent összevetve, állapította meg orvosom, jól vagyok, koromhoz – történelem utáni ún. posztmodernitás – képest kielégítően. Közérzetem sem nyomott, sőt ebben a szektorban több mozgalmasság tapasztalható, annak ellenére, hogy nyugállományba vonultattak okkult erők (idő, emberi gyarlóság, törvények és korszellem), amit a közéletben való részvétellel és nem részvéttel hozott összefüggésbe orvosom.
Vérnyomásom akkor lendült ki, amikor mérés közben egy arra haladó nővérke és egy segédápoló vita közben a vizsgáló ajtaja előtt kiejtette a doktor városvezér nevét, aki újabb négyéves korrumpálásra készül. Azt gondolja, hogy ez afféle előjoga tizenhat év után, mondta a politikatudatos nővér.
Mielőtt nekifogott volna részletes felülvizsgálatomhoz, bíztam objektivitásában, azt kérdezte, mik a panaszaim. Vannak-e egyáltalán panaszaim. Mondom, kinek nincsenek. Nem szereti az efféle álszerénységet, ez a válasz orvosi és közéleti szempontból kezelhetetlen. Így nem viselkedik felelős írás- és tisztelettudó. Pláne, aki a tudor negyedben lakik, ahol mindenki ilyen vagy olyan terület (lakás, garázs, üzlethálózat, járda és közút, óvoda, iskola stb.) tudora.
Akkor kénytelen voltam bevallani, hogy csak közéleti panaszaim vannak, és ezeknek alkalomadtán, hetente akár többször is, hangot adok. Vissza lehet követni a facebookon és az interneten. De papíralapú észrevételeim is az érdeklődők rendelkezésére állnak. Nincsenek nagyobb kilengő magánpanaszaim. Elegem van egy (a D. F.) vezetési stílusból, elegem van a porhintésből, elegem van a városvezető pökhendi, lekezelő, másokat folyton fumigáló tájékoztatóiból, a valóság elkendőzéséből, a talpnyalói rendszerből, mely a városházán dominál, a feudális kényúr stílusból, a magánhadseregéből, etnikai torzsalkodásra perverz módszerekkel ingerlő politikájából, utcanévháborúiból.
Mit tud ajánlani, doktor úr, kérem?
Az orvos feltolta a szemüvegét a feje búbjára, és hosszan, együttérzőn reám tekintett. Nem úgy, mint egy közveszélyes őrültre, nem is úgy, mint egy szánalomra méltó idegroncsra. Már-már azt gondoltam, ad néhány jó tanácsot, amit – ígértem magamnak – meg fogok fogadni az életvezetés terén, sőt még fogyókúrára is hajlandó leszek.
De ehelyett váratlanul azt mondta: Juj, most jut eszembe, elfelejtettem valamit megmérni. A szívemre helyezte a hallgatót, egy másikat az agyamra, kezemhez komplikált gépezetet csatlakoztatott, és azt is hozzátette, ne ijedjek meg, most indulatkezelési méréseket fog végezni, amelyek nagyon fontosak a közeli napokban várható események szempontjából. Nem nekem fog fájni, ha rosszak az eredmények, hanem az egész városnak.
Érteni véltem, tehát teljesen gondolatok nélkül adtam át magamat a vizsgálatnak.
De rám szólt, gondolkodj. Gondolj a jövőre. Elég homályos utalás, de megtehetem. Noha tudom, sokba fog ez még kerülni.
Arra gondoltam, a jövőre, a közvetlenre meg a közvetettre, vagyis arra, amit én (mi) fogok (fogunk) hagyni az utókoromra (utókorunkra), és arra a nyugtalanító kérdésre, vajon mindent megtettem érte, hogy a jövő fényes és ne Florea-maszatos legyen?
Nos, kérdeztem a doktoromtól, miután valamennyi idő elteltével sorra leszedte rólam a műszereket, szerkezeteket és aggregátokat: mit tapasztalt.
Az előbb volt nálam több román beteg is. Ezen meglepődtem, ilyen dolgokról nem szokott beszélni. A hippokratészi eskü szellemében mindenkin segít, különbségtétel nélkül. Rajtuk is elvégeztem ezt a vizsgálatot, folytatta, és örömmel állapítottam meg, hogy esetedben szó sincs arról, hogy 14 százalékkal kisebb volna benned a szavazási hajlandóság, kedv, holott te magyar vagy. (Érzelmeidben is.)
Mégis mit tanácsol, doktor úr?
Csak egyet: menj el vasárnap szavazni, add oda szavazatodat a szavazókörzetedben annak, aki a változást ígéri, és tenni is tud érte.
És akkor tiszta lesz a lelkiismeretem?
Csak bólintott, és már be is szólította a következő beteget.