Visszajátszás
2014-06-05 13:14:37
- Nagy Székely Ildikó
„Miért éppen orgonával? Nem inkább bokrétával?” – szólalt meg a dal végén a bársonyos hangú műsorvezető. „Anyunak az orgona a kedvence” – suttogta a fiúcska. „Ilyenkor mindig szoktam szedni neki.” Pár másodpercig mindketten csendben voltak, aztán újra a felnőtt kérdezett. „Bemutatkozol?” „Igen. Zsoltika vagyok.” „És mit üzensz anyának, Zsoltika?” „Hogy gyógyuljon meg. Legalább egy kicsit.”
Félénk gyerekhang járta be a lesötétített szobát. „Édesanyám, anyák napján orgonával köszöntlek…” A barna bútoróriástól karnyújtásnyira fekvő, fekete hajú nő összerezzent. „Miért éppen orgonával? Nem inkább bokrétával?” – szólalt meg a dal végén a bársonyos hangú műsorvezető. „Anyunak az orgona a kedvence” – suttogta a fiúcska. „Ilyenkor mindig szoktam szedni neki.” Pár másodpercig mindketten csendben voltak, aztán újra a felnőtt kérdezett. „Bemutatkozol?” „Igen. Zsoltika vagyok.” „És mit üzensz anyának, Zsoltika?” „Hogy gyógyuljon meg. Legalább egy kicsit.”
Fényes cseppek szelték át a mozdulatlan arcot. A nő a kockás terítővel letakart asztalka felé nyúlt. Onnan jött a dal, a parányi készülékből, amelyet édesanyja évekkel ezelőtt a saját konyhájából hozott el neki. Tétova, nyugtalan mozdulatokkal tapogatta végig a jól ismert gombokat, míg végül megtalálta azt, amellyel kiléphetett az éteri érintések hullámvilágából. Máskor mindig végighallgatta ezt a műsort, hagyta magát sodorni a dallamoktól, egészen elmerült a jókívánságok idegen tengerében. De most, hogy saját hatévesét vélte felismerni a rádióban, úgy érezte, fojtogatja minden további dal és üzenet. Csak a Zsoltika hangjára akart emlékezni. Legszívesebben megmarkolta volna a láthatatlan időgombot, és csavarta, csavarta volna visszafele, hogy újra átélhesse az előbbi perceket. Anyját hallotta közeledni.
– Nem ennél egy kicsit, Timikém? – kérdezte a sportos trikót viselő, alacsony, ősz hajú asszony.
– Zsolti volt a rádióban. Énekelt is – fordította feléje fejét a fiatal. – Milyen kár, hogy nem lehetett rávételezni valamire.
– Majd veszünk neked egy magnót, azzal mindent felvehetsz, amit akarsz – simogatta meg tekintetével az édesanya, aztán kisietett a szobából. Gyakran szakadtak így félbe a beszélgetéseik. Az idős asszony nagyon vigyázott arra, hogy mindig nyugodt, bátorító hangon szóljon a lányához, és mozdulataiban, gesztusaiban nyoma se legyen szomorúságnak. Tudta, hogy a fiatal nő, bár hat éve teljesen elvesztette a látását, mindent pontosan tud arról, ami körülötte történik, ezért amikor úgy érezte, hogy nem ura a helyzetnek, inkább távozott.
A fehér ujjak újra a rádiógombokat keresték. Pár perce kezdődött a hírműsor. Tímeát mindig is érdekelték a világ eseményei, a helyi újdonságok és a messzeségben zajló változások egyaránt. Egy – irreálisan távolinak tűnő – tengerparti nyaraláson is egy ismeretlen zeneadó ötperces híreit hallgatta, amikor egy strandlabda eltalálta az üdítőspoharát. Magas, barna bőrű fiú kért azonnal elnézést, és kárpótlásként meghívta egy frissítő italra. Így kezdődött minden. Hazautazáskor telefonszámot és e-mail címet cseréltek – azt már az első, együtt töltött napon kiderítették, hogy ugyanabban a városban élnek –, aztán találkozgatni kezdtek. A borzongató, őszi estéken valahogy még inkább szükségét érezték egymás közelségének, és egy év múlva, karácsonykor megtörtént a lánykérés.
– Timi babát vár – újságolta az esküvő után minden útjába kerülő ismerősnek az édesanya. A kismamaság azonban harcos időszaknak ígérkezett. A fiatal nő egyre nehezebben mozgott, a várandósság első harmada után már szemmel láthatóan bicegett, pár hónap múlva pedig annyira leromlott az állapota, hogy járókeretre szorult. Közben a látása is rohamosan romlott. Nem sokkal a szülés előtt, egy magyarországi rendelőben mondták ki az ítéletet: sclerosis multiplex. Ezzel a két szóval korábban csak fiktív történetekben, tévé- vagy mozifilmekben találkozott, nem igazán tudta, hogy mire számítson. De az események hirtelen felgyorsultak körülötte. Pár nappal szülés után mindkét lábára lebénult, aztán fokozatosan a látását is elvesztette. Kisfia nevelésében leginkább édesanyja segítkezett. Tímea férje kezdetben hősiesen állta a sarat, még az állását is feladta, és személyi gondozónak jelentkezett párja mellé. Idővel azonban egyre szótlanabb lett, már egyetlen viccel sem próbálta szórakoztatni családját a délutáni tolószékes sétákon, amelyeket az anyja ölében kényelmesen elhelyezkedő kisfiú annyira élvezett. Egyik reggel aztán a nő hosszas unszolására kimondta azt, amit hónapok óta titkolt: nem bírja tovább. Magyarországon élő unokaöccse talált neki ígéretes munkát, egy hét múlva indul – közölte egyre magabiztosabban a tényeket.
– Zsoltikát nem adom – suttogta a nő. Ezt a férfi is így látta helyénvalónak, nyaranta és a téli szünidőben kéreztette csak el a fiúcskát. Távozása után Tímea édesanyja a lányához költözött, éjjel-nappal ott őrködött a közelében, éppen csak délben szaladt haza egy fél órára meleg ebédet tenni a férje elé. Tímea állapota idővel tovább romlott, és eljött a nap, amikor nem tudott többé felkelni az ágyból. Zsoltika akkoriban már egyedül járt iskolába. Tanítás után mindig odahúzta a kisszékét a gyógyszerszagú, párnákkal bélelt ágy mellé, és mesélt, mesélt, mindenről, ami éppen az eszébe jutott. Néha társasjátékoztak is, olyankor mindig a kisfiú számolta ki anyja helyett a lépéseket. Leginkább mégis azokat a pillanatokat szerették, amikor esti mesét mondott nekik a rádió. Egymás kezét fogva, némán hallgatták a történetet a félhomályban. Olyanok voltak ilyenkor, mint két gyerek.
Egy este Tímea rosszul lett, mentőt kellett hívni hozzá. Zsoltika a függöny mögül nézte, ahogy a fehér köpenyes idegenek furcsa dobozokat szorongatva szaladnak a tömbházuk felé. Azon az éjszakán a kisfiú le sem hunyta a szemét, csak anyja üres ágyát látta maga előtt. Tímeát pár napig bent tartották. Tudta, hogy volt férjének – akitől időközben közös megegyezéssel elvált – éppen ebben az időszakban kell megérkeznie, hogy a kéthetes tavaszi szünidőre magával vigye a kisfiút. Nem kérte, hogy halasszák el az utazást, ennyi keserűség után jár egy kis kikapcsolódás a gyereknek – döntötte el magában. Zsoltika telefonon búcsúzott.
„Holnap enyhe lehűlés várható…” Tímea összerezzent, aztán ujjaival megpróbálta kitapintani a hang forrását.
– Még egy kicsi, és újra itthon lesz – sóhajtotta szinte hangtalanul. Lezárta a készüléket, és lassan lehunyta a plafon fölötti világra szegezett szemét. Odakint egyszerre ébredtek a villanyoszlopok. Fényük beszivárgott a fehér szobába, meg-megérintette a fiatal, mozdulatlan test körvonalait. Tímea szélesre tárta karjait, mint aki repülni készül. „Édesanyám, a nők napján…” – simult hozzá váratlanul újra a hang. Betakarta, és vitte, vitte magával tengerkéken hullámzó dombok és sötétlila orgonaligetek felé.