Visszaadni az embereknek az óvatos reményt

Interjú Gáspárik Attilával a Duplakanyar bemutatója kapcsán

– Mi volt az az alapötlet, ami elvezetett odáig, hogy Méhes György-vígjátékot állíts színpadra?

– Azt gondoltuk Keresztes Attilával, hogy egy hosszas színházi kiesés és az általános elbizonytalanodás, szomorúság és feszültség után az új évad indításaként valami humort, nevetést kellene az emberek életébe csempészni, lehetőleg olyan kortárs vígjátékkal, ahol sokan vannak a színpadon, mert az is növeli az összetartozás érzését. Az sem baj, ha a darab kapcsolódik valamiképp az egészségügyhöz, hiszen ez alatt a világjárvány alatt valahogy mindannyian jobban fókuszáltunk erre. Ilyen kortárs szöveget nem találtunk, ám eszembe jutott egy gyerekkorombeli szöveg, elővettem, és megtetszett a már-már az abszurd határát súroló alapszituáció: Méhesben alighanem viaskodott az abszurd és a vígjátéki megközelítés, amikor ezt írta, végül az utóbbi győzött. Az alaphelyzet az, hogy van egy párttitkár, egy elöljáró, aki hisz a rendszerben, és nem szereti a hazugságot, de valójában ő a legnagyobb hazug mind közül, és a saját kényelme miatt nem is tud a hazugságról lemondani. Ez mára sem változott semmit, ma is ugyanilyen emberekkel találkozunk. Méhes György szövegét kicsit átigazítottam, követve Méhes stílusát, olyan dolgokat írva bele, amik eredetileg nem voltak benne a szövegben, de akár benne is lehettek volna. Ez a megközelítés nem az én találmányom, a Mohácsi testvérek például rendszeresen így dolgoznak a szövegekkel. Természetesen nem hasonlítom magam az említett művészekhez.

– A 20. század második felének kiemelkedő erdélyi íróit rendszeresen beépíted az évadunk műsorába. Korábban Székely János került elő, most Méhes Györgyöt rendezed. Mi az, ami téged ehhez a korszakhoz ennyire vonz, hogy drámairodalmon, sajtótörténeten keresztül egészen a politikatörténetig folyton visszatérsz ehhez a korszakhoz?

– Mindenkinek megvannak a maga gyengéi, az enyém a történelem, olyannyira, hogy – bár még nem fejeztem be – történelem szakon egyetemi tanulmányokat is folytattam. Ezen belül a modern kor, főleg a XX. század érdekel, kiemelten a mi szűkebben vett történelmünk. Nagyon sokat tanultam Cornel Sigmirean professzortól, akinek a nemzeti identitásról szóló kurzusa teljesen új perspektívákat hozott az életembe. Azóta gondolkodom azon, hogy vajon van-e egy olyan erdélyi identitás, nevezzük homo transilvanicusnak, amely fölülírja a nemzeti identitást? Fő kutatási területem a Székely Színház története, és alaphipotézisem az, hogy a színház sokkal jobban befolyásolta az identitásunk kialakulását, mint ahogyan azt eddig gondoltuk. A színház nemcsak szórakoztatás volt meg szabadidőtöltés; egységesítette a nyelvet, hitet is adott egy nemzetiségnek a to-vábbéléshez. És ennek a bizonyításáért foglalkoztam az elmúlt években a színpadon rendezőként olyan szerzők szövegeivel, mint Molter Károly, Páskándi Géza, Varga Gábor, Szilágyi Domokos, akik a magyar irodalmon belül egy speciális helyet foglalnak el. 

Régen a kultúra volt és a sport. Mindig felsoroltuk Marosvásárhelyen, hogy Bölöni, Kanyaró, Hajnal, az akkori ASA legendás játékosai, ám ma már sok az idegenlégiós játékos, akiket én tisztelek és szeretek, de ők akkor sem adhatnak nekem identitástudatot, ha azt írja a mezükön, hogy Diószegi. Ők csak ideiglenesen, fizetésért vannak itt, nem láttam őket gyerekkorukban, s nem fogom látni őket nyugdíjas korukban, mint egykor a régi sportolókat. A sport tehát lényegében elveszítette az identitásformáló szerepét. Maradt a kultúra. Amikor sétálok Erdély utcáin, és látom, hogy az ott Vetró úr, az ott Kusztos úr, Kosztándi úr, Biluska asszony, Panek Kati vagy Lohinszky úr, akkor ez az én identitásomhoz tartozik, tehát a művészetben tudok én valamit hozzátenni úgy az európai értékekhez, ami csak itt születhet meg. Ez alapján jutottam el Méheshez is, akinek a megítélésével szemben vannak fenntartásaim, mert úgy érzem, egy kicsit túl volt pörgetve az ő szerepe. Igaz, ő nem tehet róla, hogy túljátszották. Minden színház méhesezett egy adott korban, és aztán teljesen eltűnt a repertoárról ’89-ben. Pedig biztosan állíthatjuk róla, hogy nem volt kommunista. Akkor miért? Azt mondtam, próbáljuk ki, mit mond ma nekünk, tudjuk-e még értelmezni, újra tudjuk-e gondolni ezeket a dolgokat? Én azt hiszem, hogy mindent újra lehet gondolni, és nagyon tehetséges színészekkel ez nagyon egyszerű volt. 

– Volt egy kis időszak, amikor nem tudtad eldönteni, melyik szövegváltozattal dolgozz. Elővetted a vásárhelyi példányt is. 

– A nagyváradi ősbemutatón még öt szereplővel kevesebb volt, mint a marosvásárhelyi változatban, de találtam egy könyvben kiadott verziót is, ami mindkettőtől különbözött. Aztán segítettél, amikor elmesélted, hogy többször átírta ő maga is a szövegeit – így én is átírtam, a pandémia alatt volt időm rá. Nem nyúltam bele a szellemiségébe, hanem a formáján dolgoztam. Megpróbáltam a kisrealista talajról egy kissé elemelni, és egy csöppet víziószerűre formálni.

Bizonyos dolgok mára elavultak, 30 év után nagyon kevesen értik meg, hogy nem lehet húst kapni. Ha ma ezt akarom megfogalmazni, akkor azzal kell foglalkozni, hogy nincs pénzem megvenni a húst. Az is érthetetlen ma már, hogy egy doboz amerikai cigarettáért elvégeztek mindent a kórházban. Ma már csak a pénz van: kell borítékot adni, és megyünk tovább. Régebb nem volt annyi pénz, hozták a sajtot, a hagymát, a csirkét, kinek mije volt. Volt egy párhuzamos gazdasági működés, ahol folyt a csere. Ma a számla nélkül adott-kapott pénz játssza a főszerepet. Ez a társadalmi változás képződik le a szövegben. 

– Ha azt mondjuk, hogy mai néző, az nem csak az idősebb generációt jelenti, hanem inkább a fiatalabbakat, akik hangsúlyosabban jelen vannak a színházi körforgásban. Mi az, amit igazán érvényes üzenetként tudsz megfogalmazni a számukra Méhes műve kapcsán? 

– A társadalmi hazugság, amit mindannyian elfogadunk, és bizonyos dolgokat inkább nem bolygatunk; mintha nem is lennének. Tele vagyunk hazugsággal. Semmit nem akarunk kontextusba állítani, és passzívak lettünk a társadalmi igazsággal szemben. A darab főszereplője, Simon elvtárs egyfolytában az igazságot akarja megkeresni, de mindenki hazudik neki körülötte, hogy nehogy megsértse a fő köztisztségviselőt az igazsággal. Egy adott pillanatban, amikor szembekerül az igazsággal, akkor már ő nem akarja azt elfogadni. Nagyon bonyolultan hangzik ez, de ennél sokkal viccesebb lesz a színpadon, mert humorral közelítünk feléje. Csak az az egy problémánk van, hogy nem változik ettől semmi. Nem leszünk holnaptól őszintébbek. Röhögünk, aztán hazamegyünk. 

– Az előadásban vannak konkrét utalások Marosvásárhelyre, a néző közvetlen közegére is. A nézőhöz való ilyenfajta közelítés könnyebbé teszi a múltfeldolgozást?

– Sok olyan „tanárom” volt, akiktől én „rendezést tanultam”, akiket megpróbáltam alaposabban tanulmányozni, és azért vállalkoztam erre a kalandra, erre a rendezésre is, mert úgy éreztem, hogy annyit kaptam ezektől a nagy szellemektől, hogy talán a saját utamat is járhatom már. Közéjük tartozik Taub János, Harag György, de sorolhatnám a már említett Mohácsi Jánost vagy Keresztes Attilát is. Harag mondja azt, hogy ma már a nézőnek nem kell illúziót kelteni a színpadon, mert a mai néző sokkal műveltebb, okosabb, tájékozottabb, így elég, ha felvillantok neki dolgokat, és ő a fejében összerakja az előadást. Színészközpontú vagyok, lassan harminc éve tanítom őket a mesterségre. Tudom, hogy szinte mindent meg tudnak oldani. Azt a színházat szeretem, ahol nagyon jól szórakozom a színész egyéniségén, és közben egy rejtvényt kell megoldanom. Ahogy felvillantom Marosvásárhelyt, az pont azt próbálja meg jelezni, hogy ne kiröhögjük a színpadot, mert ott van mellettünk az egyik szereplő, aki épp mi magunk vagyunk. Most elsősorban nevetni akarunk, újra fel akarjuk fedezni a még zajló járvány közepette, hogy együtt lenni nagyon jó. Az ember nem magányra született, hanem hogy más embertársával együtt éljen, szórakozzon és örüljön a másiknak. A színház első feladata most azt hiszem az, hogy visszaadja az embereknek az óvatos reményt. Azt, hogy lehet egymásra nézni, lehet egymásra mosolyogni, mert olyan csodálatos dolog együtt lenni. 

– Valahogy visszahozzuk az együttlét illúzióját?

– Nem hiszem, hogy ez illúzió lesz. Ott leszünk. Távolság lesz köztünk, de ott leszünk, látni és érezni fogjuk egymást. Nekünk, művészeknek az első számú feladatunk most az, hogy a hitet visszahozzuk az emberekbe, és példát mutassunk, hogy igen, normális életet akarunk és fogunk élni, nem keseredünk el, nem hagyunk mindent a fenébe; hogy igen, vagyunk, dolgozunk, megdolgozunk a pénzünkért, és igen, mi most szórakoztatunk, nem hagyjuk magunkat folyton befolyásolni elcsukló médiahangoktól. Köszönet a játszótársaknak, nagyszerű élmény volt a papírok, a számlák, a kérvények, a fel- és leszólítások közepette a szakmával foglalkozni, felkészült emberekkel. 

Az interjút készítette Szabó Réka