Nem gondoltam, hogy Semjén Zsolt valaha is olyan feladvánnyal lephet meg, amelynek három hét alatt sem vagyok képes a végére járni.
Nem gondoltam, hogy Semjén Zsolt valaha is olyan feladvánnyal lephet meg, amelynek három hét alatt sem vagyok képes a végére járni. A magyar kormány miniszterelnök-helyettese a Magyar Polgári Párt február elején tartott kongresszusán az MPP-nek és az RMDSZ-nek „székely virtust és regáti ravaszságot” kívánt egy olyan korban, amikor „együtt kell lavírozni a sziklák között”. Az nem derült ki, hogy a virtust és a ravaszságot a politikai stratégia vagy taktika részeként kell elképzelni. A sziklákkal inkább nem bonyolítanám a dolgot…
Ezzel a különös, sőt eredeti fogalmi kombinációval azért estem gondba, mert bárhogy illesztgetem, sehogy sem áll össze. Akár a tűz és a víz. Legjobb tudásom szerint a virtus az erény szinonimája, ami a ravaszkodással aligha egyeztethető össze. Ez utóbbi ugyanis a mások megtévesztésének önös érdekből széles körben űzött praktikája. Hol van ez a virtustól, ami legenyhébb formájában sem rosszabb, mint a könnyelmű hősködés? – olvasom az Értelmező szótár megfelelő cikkelyében. A magyar érdekképviselet dolgában, hogy mindjárt egyértelművé tegyem, személy szerint kizárólag a tiszta beszéd híve vagyok, aminek nincs köze a virtuskodáshoz, és még kevesebb a rendszerint gyorsan leleplezhető ravaszkodáshoz!
Meg nem mondom, hogy a szóban forgó különös kettősnek a székelyeknél milyen sajátos formái lehetnek, legfeljebb Ábel „rengetegbeli” furfangjával rokoníthatnám… Mit tegyek, nem vagyok székely, beérem a magyarságommal, s a ravaszkodás sem kenyerem, legfeljebb ártatlan „hecc” változatban.
Eszembe jut azonban, biztosan vannak, akik emlékeznek rá, hogy milyen ádáz küzdelem folyt a rendszerváltás utáni első népszámláláskor, amikor Iliescuék az „oszd meg és uralkodj” makacs szándékával székely és magyar közé húztak volna választóvonalat. Akkor mindenki magyar „kellett” legyen, ami majdnem hiánytalanul sikerült, míg most már lassanként csak a székelyek maradnak. Ahányan maradnak…
„Megfejtés” ugyan nincs az engem nyugtalanító talányra, de ha már belefogtam, akad egyéb észrevételem. „Hozott anyagra” támaszkodva, mert csupán a sajtótudó- sítások segíthetnek a tájékozódásban. Sikersztoriként emlegették fel az összefogást, amellyel az RMDSZ parlamenti párt rangjára emelte az amúgy szerény befolyással bíró MPP-t – állítólag közmegelégedésre. Mint hallom az érvet, így akarták az emberek. A kérdés lényege azonban az, hogy az aprócska párt gyakorlatilag mivel tette teljesebbé az RMDSZ érdekképviseleti szerepét? Erre nincs meggyőző válasz. Érdekesebb lett volna, ha sikerül összehozni egy maihoz hasonló „vegyes” politikai alakzatot az Erdélyi Magyar Néppárttal. Tényleg színesítette volna az érdekképviselet érvrendszerét. Tőkés László, az EMNP fővédnöke azonban alighanem megkerülhetetlen egy ilyen frigy létrejöttében, ami nyomban felveti a „két dudás egy csárdában” dilemmát. Így a szervezet továbbra is az RMDSZ-t kívülről szorongató szerepet látja el. Ki tudja meddig, mert az MPP, a jelek szerint, arra fogja biztatni őket, hogy „álljanak egy sorba”. Feltehetően kart karba öltve. Persze, középen az RMDSZ-szel, amely aztán majd mozdulni sem tud az „összefogástól”…
Szóba kerültek, némiképp elnagyoltan, Magyarország szomszédsági kapcsolatai. Hacsak a jelen- lévők többet nem hallhattak, mi, újságolvasó gyalogmagyarok arról szerezhettünk tudomást, hogy Szerbiában megvalósult a kulturális autonómia. Nos, ez nem mondható friss „vívmánynak”, legfeljebb annyiban, hogy mostanság nem vagy alig zaklatják a magyarokat. Az EU-csatlakozás megér nekik ennyit. Szinte megsajnáltam a szerb miniszterelnököt Orbán Viktor látogatása idején. Akkorákat hajbókolt szervilis igyekezetében, hogy majd orra bukott.
Furcsa aztán a kapcsolatok jellemzése Szlovákia vonatkozásában: „megértük, hogy szlovák és cseh katonák védik a magyar határt”, mondja Semjén Zsolt. Ennyivel az én szememet nem lehet kiszúrni, ugyanis bizonyos tekintetben érdekelt fél vagyok. Apai nagyapám Érsekújvár szülötte, mozdony- vezetőként töltötte életéveit a hajdani birodalom szerteágazó vasútvonalain. Ezután jöttek az ilyen-olyan eskükre felszólító kényszerek, s azok számára, akik nem voltak hajlandók behódolni, a „magyar mivoltom miatt”-féle végletes helyzetek. Régen volt, de azért talán még ma is aggódhatok az ottani maradék rokonság sorsáért. Vajon a „Visegrádi négyek” látszatszolidaritása megéri, hogy szó sem eshet a szlovák nyelvtörvényről, a közigazgatási határok átrajzolásáról vagy a kettős állampolgárság ügyéről? Hallgatás közmegegyezéssel! Ez milyen virtuskategóriába sorolható? S feledhető, mint jelentéktelen epizód, hogy anno a magyar köztársasági elnököt úgy zavarták haza a két országot összekötő (talán) Barátság hídon, mint a rühes macskát? S még csak egy bocsánatkérés sem hangzott el! Szóval, világos, ugye? Folytathatnám, de minek!
