2021. június 20., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Hétköznapi történet

Rózsaszín görkorcsolyaszettjében – sisak, könyök- és csuklóvédő, meg persze maga a gurulós lábbeli – olyan volt, mint egy nyugtalan, minden szellő előtt meghajoló tavaszi virág. Egy percre sem ült le pihenni, kitartóan rótta köreit a tömbházak előtt végigszaladó sétányon. Néha elbizonytalanodtak a mozdulatai, olyankor gyorsan előredőlt, aztán egyensúlyát visszanyerve siklott tovább a szürke aszfaltösvényen. 

A kiindulási pontot és a célt az egyik zöldre festett pad jelentette. Jókedvű felnőtt-társaság verődött össze a padon, minden bizonnyal kisebb gyermekekre vigyázó szülők. A görkorcsolyás leányka mintha kívülállónak érezte volna magát közöttük, mégis szemmel láthatóan vágyott a figyelmükre. Ha néha megszólították, azonnal melléjük kanyarodott, és tiszta gyerekhangján igyekezett még vidámabbá tenni a hangulatot.

– Nagyon szeretsz görizni, ugye? – nézett rá cinkos mosollyal az édesanyák körében ,,kakukktojásnak” számító fiatal apuka. – Mindig szoktunk látni a fiammal. 

– Csak utálok otthon lenni – vágta rá a kislány. – A kistesóm nagyon zavaró – tette aztán hozzá a meglepődést jelző csendben, diplomatikus-felnőttesre véve a ,,figurát.” Nehéz volt eldönteni, hogy komolyan gondolja-e, amit mond, vagy csak a hatás kedvéért bukott ki belőle a vallomás. A felnőttek megkönnyebbülten felnevettek. Ja, csak ennyi? Akkor jó – üzente a hangjuk. Aztán folytatták az önfeledt csevegést, a pöttöm gurulóbajnok pedig újra nekiszaladt a világnak.

– Meg tudnád mondani, mennyi az idő? Lemerült a mobilom – állítottam meg, amikor végre engem is észrevett. A karján apró rózsaszín óra díszlett, ez adta az ötletet a beszélgetésindító kérdéshez.

– Három lesz pár perc múlva – jött azonnal a határozott válasz. 

– Hány éves vagy? – kíváncsiskodtam tovább.

– Kilenc és háromnegyed – emelte rám nagy, kék szemét a görkorcsolyás. – Miért?

– Csak mert olyan jól ismered az órát. Én ennyi idős koromban egyáltalán nem boldogultam az időméréssel.

– Nekem ezt előkészítő osztály előtt meg kellett tanulni – telepedett le mellém a padra egy gyors, magabiztos mozdulattal. – Anyuék hajnalban indultak munkába, úgyhogy én már akkor egyedül jártam iskolába. Anyu kicsivel 7 óra után telefonon ébresztett, de a biztonság kedvéért a csergőórámat is mindig felhúztuk. Nekem kellett beosztani az időt a mosakodásra, öltözésre, csomagolásra. Nem lakunk messze a sulitól, de jó tíz percbe azért beletelik az út, pláne, hogy még meg szoktam állni a kenyeresüzletnél csokis kiflit vásárolni. De egyszer sem késtem el, mint az egyik osztálytársam, akit kocsival hoznak, és mégis mindig legalább öt perccel becsengetés után érkezik.

– Szeretsz iskolába járni?

– Nagyon. Főleg a tanító néni miatt, ő a legkedvesebb a világon. Mindenből FB-t (sz. m.: nagyon jó minősítés) szoktam kapni, még rajzból is, pedig ahhoz szerintem nincs tehetségem. De a tanító néni azt mondja, látja rajtam az igyekezetet, és ez a legfontosabb. A rajzon kívül minden tantárgy a kedvencem, olvasni, számolni és tornázni is szeretek.

– Az internetes iskoláról mi a véleményed?

Egy pillanatra elgondolkozott, aztán újra áradtak belőle a szavak.

– Az igazság az, hogy kicsit sem vagyok elragadtatva az online sulitól. A tanító néni és az osztálytársaim is olyan távolinak tűnnek. Még a közös meseolvasás sem az igazi. De a legrosszabb az, amikor a kisöcsém nekifog bömbölni éppen egy matekfeladat közepén. Na, olyankor aztán egyáltalán nem tudok koncentrálni. Most nőnek a fogai, úgyhogy ez elég gyakran előfordul. Anyu hiába is csitítja, képes órákon át óbégatni.

– Mikor született az öcséd?

– Tavaly októberben. Nagyon nyűgös gyerek, anyu szerint én nem voltam ilyen. Van, hogy éjszaka is rázendít, olyankor a fejemre húzom a párnát, hogy ne halljam, de persze ez nem segít.

– Kicsit sem örülsz, hogy van testvéred? – firtattam.

– Annyira nem – mondta a kislány gondolkozás nélkül. Hangjából valami mellbevágó őszinteség áradt. – Őszintén szólva én egy kishúgot szerettem volna, még azt is elterveztem, hogy Leilának fogják hívni, mint a kedvenc babámat. Egy lánytestvérrel egész más lenne minden. De, ahogy a felnőttek gyakran mondogatják:: „ez van, ezt kell szeretni”.

Szívesen elmagyaráztam volna ennek a kedves, komoly leánykának, hogy idővel biztos közel kerülnek egymáshoz az öccsével, és akkor majd nem adná a világ legtündéribb kishúgáért sem. De úgy éreztem, egy ilyen előrejelzés nem érne célba, talán éppen fordítva sülne el, így inkább témát váltottam: 

– A barátnőkkel hogy állsz?

– Vannak egypáran. Csak mióta ez a számítógépes iskola van, a szabadidejüket is szívesebben töltik a gép előtt. Én viszont érzem, hogy megbolondulok a négy fal között, úgyhogy, amikor csak tehetem, lejövök görizni. Most, hogy vakáció van, egész délután kint maradhatok.

– Nem szoktad megunni a görkorcsolyázást?

– Én soha. Addig száguldozom, amíg el nem fáradok, utána pedig keresek egy üres padot, és onnan figyelem az embereket. A felnőttek nagyon érdekesek, szívesen nézem és hallgatom őket. Mindig mondanak valami vicceset. De én azért nem várom annyira, hogy felnőtt legyek. 

– Miért nem?

– Ezen még nem gondolkoztam, egyszerűen csak így érzem. Most viszont mennem kell, szeretnék még görizni kicsit.

Felpattant mellőlem, aztán egy könnyed ,,szia” után tovább is gurult a sétányon. Sokáig néztem, ahogy távolodott. Volt valami felnőttesen magányos a mozdulataiban. A betonlapok közül előbujó virágok rezzenése ilyen, ha tavaszi mezőkről álmodnak.