Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Kilóg a naptárból ez a csütörtök. A heti vágta kellős közepén lassítja le, pergeti vissza az időt, arra készteti az embereket, hogy kisdiákként virágnyelven köszönjenek, olyan lelkesedéssel válogassák, vigyék, majd rejtsék szégyenlősen hátuk mögé csokraikat, mint egykor az édesanyjuknak, óvó és tanító néninek vagy a kedvenc játszótársnak szánt meglepetést. Én sosem tudtam virágot adni a hozzám legközelebb álló nőknek, nagymamámnak végképp nem. Gyerekként új színes tévénknek hátat fordítva együtt néztem vele a régi Diamant készülék fekete-fehér rajzfilmeit, így álltam – azaz ültem – mellé a változás elleni néma tiltakozásban, később kamaszkori titkaimba is beavattam, kolozsvári egyetemistaként heti hazatéréseimmel, az egymás közelségéért ellógott órákkal adtam tudtára, mennyire fontos ő nekem. Azt hiszem, a mi esetünkben ez így volt rendjén, bár egy percig sem vonom kétségbe a virágok március 8-i küldetését. Gyógyítanak, védelmeznek, segítenek visszatalálni valódi önmagunkhoz, kislányként pontosan érzékelt – most is csak látszólag letűnt – „virágkorunkhoz.” Mert valamennyi nő így kezdi, ártatlan, szépségét fiúsan faágak mögé rejtő vagy büszkén vállaló, sokszínű virágként. Minden játszótéren, bölcsődében, óvodában meggyőződhetünk erről. Ezt a „sziromlétet” kellene érintetlenül megőrizni az évtizedek során, nem várt események, nehézségek közepette, akkor is, amikor úgy érezzük, az a bizonyos „Kis herceg”, a gyerekkori álmok megtestesítője fényévnyi távolságra került tőlünk. Mert a két lábon járó, néha önmagukat gyökértelennek érző „virágok” erősebbek, szívósabbak annál, hogy egyetlen álom, ábránd tápláló erejére szorulnának. Törékeny virágtestükkel bástyaként állják a napi gondok ostromát, védelmezik a várat, a fészket, szülőt, gyereket, unokát. Ha kell, két-három munkahelyen teljesítenek, időzsonglőrözve mosolyognak, így teszik lehetővé, hogy a külső káosz közepette belül, a család legmélyén minden a helyén legyen. Édesanyámnál jobb példát nem mondhatok a virágbőrbe bújt „szuperhősökre”, de ezzel legtöbben bizonyára így vagyunk. Áldott állapotnak nevezzük azt a különleges kilenc hónapot, amikor az – álombelihez varázslatosan hasonlító – igazi Kis herceg megérkezik, de tulajdonképpen az azt követő viráglét is az „áldott” kategóriába sorolható. Csakis ezzel magyarázható az átalakulás, melynek során a védelemhez szokott virágból védelmező születik. Ehhez a küldetéshez kívánunk hitet, és, ha lehet, még több erőt.