Világraszóló poéta

Privát hangulatok

(Avagy a részeges kefekötő.) A Kefekötőről csak mi gondoltuk, hogy részeges, amúgy tétován. Amint feljött a nap, és a belügyben is dolgozni kezdtek a sugarak, kislattyogott a kapun, s botjával vakok módján radarozva botorkált végig a poros utcán a boltig. Karcsú nyakú echte decisből szürcsölte a szirupos rózsaszínű monopolt, elszopogatta, aztán a boltos, Csusza Puca, ez a méreten felülire sikeredett bajkerülő golyhó, tömpe ujjaival cselezve smucigolta alig háromnegyednyire a zöldre festett alumíniumkulacsot. Nyöszörgött a pult, fizetett a Kefekötő, akiről azt véltük, részeges, és már fordult is ki az ajtón, ahogy az imént érkezett. Vissza, műhelynek becézett félfedelű otthonához. Tényleg nem, mondta Árkó, aki később tényleg megrögzött korcsmalovag lett. Csak itkányos, jelentette ki, de nem mondhattam ellent, mert ma sem tudom, mi az itkány. 

Fotó: N.M.K.

Lehet, hogy nem is igazi kefekötő, véltük, hiszen odabenn idétlenkedik ugyan mindenféle kefe és hasonló akármi, a pókhálós ablakon mégsem lehet kivenni, mi micsoda, de egyszer kézbe vett egy kifúrt kefét, azon kitapintotta a lyukakat, viszont a többit eltakarta Csókásné, akit károgással bosszantottunk, mert a csókát egyikünk sem tudta híven utánozni. Amitől a kis púpos néne toporzékolós hangulatba tékozolta magát, hanyatt-homlok menekült mindenki a közeléből, a gágás libabrigád is kitért előle.

Minek Csókásnénak kefe, máig nem gyanítom.

Nem tudhattuk, milyen az igazi kefekötő.

A kis tornácon porosodtak seprűk is, és talán ecsetek, és egyszer belefújt egy kürtbe. Amire hiába alkudozott Taknyos Nyélu, a disznópásztor, a Kefekötő nem adta, végül úgy kellett ellopni.

Hajnalonta vonul a konda, a Kefekötő áhítattal hallgatja a tutulást, átszellemülten mosolyog, ha Taknyos Nyélunak véletlenül sikerül egy-egy virtusos trululuja. 

Egyetlen szép emlékünk a Kefekötőről: lógatjuk talpunkat a bürökvirágok felett, a vaddisznyós patak pallóján, esteledik, várjuk, hogy a Gyéres irányából burranjon a röfögés, mikor is bősz kutyákul harcosan ráugassunk, és megkürüpöljük a vadat. 

Azon az estén Hotyák Pityu lett volna vadkan, de a vadászat végül elmaradt, mert Hotyák Pityu meglátta a muskátlis ablakban Cándránét, és hát feltüzelten behatolt.

Verekedés és kórház lett belőle. A kórteremben egymás gipszét vakarták az ellenfelek, a Cándráné ura és Hotyák Pityu. Amikor végre elmúlt az őrjítő viszketegség, jól berúgtak és kibékültek.

Csakhogy a hosszas gyógyulást nehezen viselte Cándráné, és biza hm, áldásosan nyitottá vált minden más irányba.

Na, mi várhattuk a nagy kant. Egyszer csak ott ül a hídon a Kefekötő, és halkan mesél. Azt, hogy az üke ismert egy nagy poétát, németül Alexander Petőfit, aki itt halt meg a csatában, nem messze, csak átmész a Hulán, és ott a Küküllő, s aztán elé a hadi ösvényen.

Röhögtük, hogy üke lüke, lüke üke. De erősen imponált a poéta, a csata, a hula, a hadi ösvény. Árkó azt mondta, hoppá, le van sajnálva a vaddisznózás, elővettük az ecetes seprős bormaradékot, amit az uradalmi pince romjai között egy régi korsóban találtunk, ugyanott egy puskát is, éles töltényekkel, de most nem ez a fontos.

Kefekötő bácsi azt hozta elé, ő rengeteg történetet tud erről a Petőfiről, aki majdnem olyan híres, mint Puskás, csak más szakmában. 

Mondott verset is, akkor lepődtünk meg, mikor rájöttünk, hogy az Anyám tyúkját én tudom, s az Egy estém otthont Árkó; abban piálnak is. Iszik benne a jó öreg Petrovics, aki momentánul kocsmáros, ámde csak a húsvágáshoz ért.

Kefekötő bácsi azt regélte, hogy Petőfi színész akart lenni, sajnos, farkasfoggal jött a világra, nem szerették a nők, emiatt rettenetesen szenvedett, végül kényszerből verseket írt, és láss csudát, olyan híressé vált, hogy a lengyel tábornok, az a Bem apó: kedves fiaként levelezte. 

Végül egy kozák belédöfte a dzsidáját, és akkor vagy meghalt, vagy Szibériában nézi a nagy havazást. 

Petőfi Sándornak, amikor még csak színész volt, sosem volt elég pénze. Később sem, de ez most nem annyira. Nem tudott kosztot fizetni. Reménytelenül nyuszkolódott és nyüszkölődött, de bizony adósa maradt kosztadó asszonyának. Hiába hogy bohém gyerek vala; tisztessége a mennybéli szentekével vetekedék.

Szorongatott helyzetében adóslevelet írt a háziasszonynak, aki alkalmasint nagyon kemény és korholó hangon bánt a rosszul fizető vándor komédiással.

Kefekötő bácsi ekkor felmondta nekünk a költő kötelezvényét, szóról szóra. Majdnem. De még azt a szót is, hogy „melly”: két ly-vel, bizonyisten.

Elismerem, hogy Vargáné asszonynak két héti koszt fejében 27 ft, mondom huszonhét forinttal váltóban adós maradtam, mellynek lefizetésére a következő húsvéti hétre magamat okvetlenül kötelezem. Addig is, míg a fönt nevezett summa kezéhez adatik, zálogban marad nála 2 pár fehér ruhám, 2 lajbim, 1 trikó, egy pár csizma, egy törülköző, egy aranyos rámájú új tükör, mellyeknek hozzám való szállítását a fönt nevezett asszonyság magára vállalja.

Ezekre magamat kötelezem.

Kecskeméten, apr 7. napja 1843. Petőfi Sándor, színész

S aztán? Mi lett a vége, kérdeztük. Kefekötő bácsi kiitta az utolsó kortyot is az ecetes seprős csigerből, fulladozva krákogott egy sort, aztán valahogy feltornázta magát a botjához. Hónaljmenetben segítettük haza, de a kapuban ránk emelte a botot, s hát egyebet már nem tudtunk meg Petőfiről.

Pedig akkor még fogott az agyunk, erősen tetszett a farkasfog, a vándorszínészet, a koszt, a bohém, ezt ma sem tudom, eszik-e vagy nyalják, mint a fagyit; röhögtük, hogy Bem apó, mert volt egy randa üdítő, úgy hívták, Bem-Bem. 

Tetszett a ruhatára: két rend fehér (!) ruha, két lájbi, trikó, csizma, és hoppá: aranyos rámájú új tükör!

De főleg az, hogy világraszóló poéta. 

Árkó szerint, aki tényleg részegessé vált, ezt nem is mondta a Kefekötő, csak én biggyesztem belé, mert én is poéta akarok lenni.

Innentől tartós homály fedi Kefekötő bácsit, aki nem is volt részeges, csak itkányos, mert mikor Árkó hazaszökött a dumbrávai pionírtáborból, de engem bezzeg elfogtak, és csak a következő héten, második próbálkozásra sikerült (rövid időre) megszabadulnom a hazafias neveléstől, addigra Kefekötő bácsi hirtelenül kihagyta szirupos monopolos reggelijét, elfelejtett jámborul lebotorkádzni a pókhálós boltba, feltöltetni zöld alumíniumpalackját; toronyóránk nincs ugyan, de vélhetően a delet sem várta meg.

A Bolhadombig mélán kísérte a repedt harang tompa kongása, ott még a kisebbik, a csöngős hozzázsuzsmolta reszketegen: tovább már nem kísérhetünk. Lassan eregélt vele a városbéli sárga lószekér, derekában fekete láda, abban utazott a Kefekötő.

Vitte magával Petőfi Sándort.