Vida Árpád tárlata Marosvásárhelyen!

Marosvásárhely egyik legjelesebb festőművészének Budapest városa díszsírhelyet szentelt a Kerepesi temetőben a Kossuth mauzóleum mellett. Életében azonban sohasem volt kiállítása szülővárosában.  

Fotó: Bodolai Gyöngyi

„Erdélyi ember volt. Ennek a régi magyar patinát viselő földdarabnak egészen a keleti csücskéből származott el beljebb, az ország szíve felé, hozzánk. Itt maradni azonban nem tudott, csupán addig szívta a pesti levegőt, amig erre kényszerítve volt, mint az Andrássy-úti művésziskola rajongó lelkű látogatója. Szilaj temperamentumot rejtő, de egyébként gyönge fizikuma talán nem is bírta volna a fővárosi tartózkodást, addig se, ameddig az erdélyi hegyek közt élt, amelyeknek atmoszférája nem menthette meg Murger ifjú bohémjeinek sorsától: a tüdőbajtól.

A székelyek szép városából, Marosvásárhelyről került el Vida Árpád. Ennek a miliője nevelte, megtartva benne frissen és érzékenyen, fajának törzsökös vonásait. Mint az erdélyi talentumok: csupa lelkesség, tűz, komoly célokat kereső nagyratörés volt. A legszebb előjelek közt indult: még alig hagyta maga mögött az iskolai éveket, már észrevették, figyelmet keltő tagja lett a fiatal festőgenerációnak. Tanára, Gulyás Károly, marosvásárhelyi ref. kollégiumi professzor írja róla: A mintarajziskolán nyert rajztanári diplomája mellől folyton ide tér vissza, a szülői fészekbe. A szűkméretü szobácskában kontemplált képeivel aratja első és őszinte sikereit, vagy ha nem fér meg benne, a kis hajlékot övező nagy gyümölcsösben festi izzó színhangulatú képeit. Modelljei közt ott van az édesanyja; előkeresik a jegesmedvét, a bronzszínűre fakult sárga selymeket s kész a whistleri téma. Tombolásra termett, magyar őserő volt. Nem tűrt semmiféle parancsoló irányt, művészeti politikához nem csatlakozott soha. Valósággal lerázott magáról, visszataszított mindent, ami nem az ő művészi természetéhez való. Markáns, biztos vonásokkal nem ad se többet, se kevesebbet abból, ami kell az egységes hatáshoz. Tudásával azért nem virtuskodó, egyéni kezeléssel igyekszik rögzíteni a fény és árny adta jelenségeket. Eszközeiben sem válogatós. A szín erőteljes embere, akvarellben és az olajfestésben; pasztelljei, kőrajzai, rézkarcai egyaránt finomak s érdekesek, sőt érdesek, ha kell.

Alig harmincegy esztendőt élt Vida Árpád, akiről e folyóirat abból az alkalomból, hogy megnyerte az Eszterházy-díjat, 1911-ben már megemlékezett, s megelőzőleg is közölt tőle grafikus munkát. 1884 ápr. 4-én született Marosvásárhelyen, ahol apja tekintélyes iparos. Ott járta a polgári iskola négy osztályát s az odavaló kollégiumban tette le az érettségit. Abban, hogy hamarosan művészpályára ment, része van Gulyás Károly rajztanárnak, aki 1902-ben került a marosvásárhelyi ref. kollégiumba, Gulyás rajztanfolyamára beiratkozott Vida is, s mivel a kollégium rajzterme még nem volt felszerelve: természet után akvarelleztetett vele az új rajztanár gyümölcsöt, virágot. Gulyás Károly rögtön tisztában volt vele, hogy tanítványa nem mindennapi tehetség: meleg barátsággal s érdeklődve biztatta. Útmutatása mellett az érettségi után következő vakációban is buzgón dolgozott a fiatal Vida, s Gulyás az eredményt látva, most már elő mert állni azzal a határozott propozícióval, hogy legjobb volna a fiút művészi pályára adni. Szülei, ismerősei ugyanis más pályára szánták, apja theológus-nak, a polgármester városi hivatalnoknak. A lelkes rajztanárnak segítségére jött Petelei István, a jeles emlékű író, s Vida Árpád most már felkerülhetett a fővárosba, a Képzőművészeti Főiskolába, ahol visszautasították. Véletlen folytán, a fiatal művészjelöltet azonban jó csillaga összehozta Lándor Tivadarral, aki akkor mint műkritikus tevékenykedett, s aki benső barátságban lévén Székely Bertalannal, kieszközölte, hogy Vida soronkívül vétessék fel a Képzőművészeti Főiskolába, ahol aztán megszerezte a rajztanári diplomát.

Bécsben töltött önkéntesi szolgálata után (1907) növendéke lett Budapesten a Főiskolán a továbbképzőnek, ahol sokat dolgozott Olgyai Viktor grafikai osztályában is. Ebben az évben érte el első sikerét: 1908-ban önarcképét megvette a Szépművészeti múzeum, majd rövidesen, 1910-ben elnyerte a műcsarnok plakátpályázatának egyik díját. Képei a drezdai (1909), a velencei (1910), a római (1911) nemzetközi tárlatokon szerepeltek. A műcsarnokban elnyert Eszterházy-díjjal (1911) egyidejűleg nagyobb, 1000 koronás ösztöndíjat kapott, amellyel további tanulmányok céljából festővágyai mekkájába, Parisba utazott. Hazatérve szülővárosa elhalmozza megbízással. Félrevonultan dolgozik Kun utcai műtermében, szinte már elrejtve magát, hanyatló egészsége miatt, az emberek, a külvilág részvéte elől.” – olvashatjuk a Lyka Árpád szerkesztette Művészet című folyóirat tizenegyedik, 1915-ös évfolyamának harmadik számában.

Marosvásárhely egyik legjelesebb festőművészének Budapest városa díszsírhelyet szentelt a Kerepesi temetőben a Kossuth mauzóleum mellett. Életében azonban sohasem volt kiállítása szülővárosában. Egy tárlatot szerveztek munkáiból a hetvenes évek elején és egyet 2013. május 18-án, szombaton, a Múzeumok éjszakája rendezvénysorozat részeként. Az utóbbi, retrospektív kiállítást Szabó Zoltán nyitotta meg a Maros Megyei Múzeum várbeli épületében. Mint azt a kiállításnyitó ünnepség meghívóján olvashatjuk: „Vida Árpád, mint a XIX–XX. századforduló legjelentősebb marosvásárhelyi művész-személyisége, minden szakmai és etikai szempontot figyelembe véve, állandó kiállítást érdemel a Kultúrpalotában!” Egyetértünk.

Knb.