Versről való beszéd

Komán János legújabb kötetét alig néhány nappal ezelőtt, a budapesti ünnepi könyvhét alkalmával tette le az olvasó asztalára, s már a könyv címe is provokatív, szokatlan, egyfajta kihívást jelent, hisz manapság kinek jutna eszébe ilyen címmel – Az emotív közlés művészete és tudománya – könyvet írni?  

Komán János legújabb kötetét alig néhány nappal ezelőtt, a budapesti ünnepi könyvhét alkalmával tette le az olvasó asztalára, s már a könyv címe is provokatív, szokatlan, egyfajta kihívást jelent, hisz manapság kinek jutna eszébe ilyen címmel – Az emotív közlés művészete és tudománya* – könyvet írni?

Nos, Komán Jánosnak eszébe jutott.

A kivitelezésében is tartásos, kialakításában az olvasási élményt fokozó, könyvborítójával letisztult formákra utaló, a tűz lángját idéző grafikájával picinykét rebellis, mégis eleganciát sugalló könyv írásai műfaji besorolás szerint költészetesztétikai esszék.

Hát igen. A gyanútlan olvasó itt először összerezzen, majd olvasmányélményeit vallatva próbálja beazonosítani ezt a nem mindennapi műfaji csodabogarat.

Mert Komán Jánosról tudjuk azt, hogy költő. Méghozzá kiváló költő, versei nemcsak az erdélyi költészet, hanem a kortárs magyar líra élvonalába emelik a szerzőt, méltatói érzékeny lelkű alkotóként tartják számon, annak ellenére, hogy költeményeinek többsége 1989 után jelent meg. (Verskötetei: Mégis reménnyel cimborálni, 1999, Kalózok hajóján, 2001, Mindig is lesz egy újabb világ, 2009.)

Költőként Komán Jánosra is érvényes az, amit Szegő János fiatal irodalomkritikus valahol úgy fogalmazott meg, hogy a költőket mégiscsak érdekli a költészet maga. Szeretnek a költészetről beszélni. Például azt, hogy nem lehet róla beszélni, illetve felesleges. Ars poeticák, műhelyvallomások, önértelmező esszék, alkotáslélektani jegyzetek tucatjai dokumentálják, árnyékolják-világítják meg, hogy milyen az, ha égre kel az éji folyó csillaga. Nos – a József Attila-metafora jelentésvilágán belül maradva –, ez a csillag gyakran ugyanazt az utat járja be: hányszor olvassuk ugyanazokat a hasonlatokat, szóképeket az ihletről, a vers születéséről, a múzsáról, a befogadó és a szöveg párbeszédéről.

Komán János mégsem ebbe a kategóriába tartozó költő. Ő a versekről valahogy másként szól, közelítése a költészethez igényesebb, tudományos megközelítése mégsem öncélú, mondanivalóját nem valami nehezen érthető fogalmak rendszerébe zárja, hanem ellenkezőleg, a költészet tudományának magaslatairól olyan világos, logikailag könnyen áttekinthető mondatokkal szól olvasójához, melyek nemcsak olvasmányossá teszik verselemzéseit, költészetesztétikai írásait, hanem izgalmas szellemi kalandozást is kínálnak egy olyan szakterületen, melyre az átlagolvasó csak a legritkábban téved. Ennek ellenére Komán János könyve nem egy szűk, vájtfülű, könyvtárak mélyén dohosodó szakemberréteghez szól, hanem mindazokhoz, akik őszinte kíváncsisággal többet szeretnének megérteni egy-egy versből – talán kicsit többet önmagából a költészetből –, mint amennyit rohanó világunkban a soha semmire sem elég idő akár újraolvasással is megenged.

Minden jelentős műalkotás világos, logikus, könnyen érthető gondolatmenetet követ, mintha az egész költemény egy mondat lenne, amit értelmi tartalomnak is nevezhetnénk – állítja a kötet fülszövegében is idézett mondatában a szerző, mintegy hitvallásként azokról a versekről, amelyeket érdemesnek, sőt szükségesnek is talál a költészet művészetének és tudományának több nézőpontjából közelről szemügyre venni.

Az aradi Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában megjelent kötetet a kiadó ekképpen ajánlja az olvasó figyelmébe: „Önálló, eredeti megállapításokban bővelkedő, gyakran másokkal vitatkozó tudós elemzései bevezetik a költészetben járatlan versszeretőt a számára teljesen ismeretlen fogalmak világába, de mindenekelőtt azt tudatosítják, hogyan, milyen eszközökkel éri el a költő azt a hatást, amelyet egy-egy kiváló alkotás olvasójára, hallgatójára gyakorol.”

Nyilvánvaló, hogy csodarecepteket, tuti tippeket Komán János sem tud adni, annál az egyszerű oknál fogva, hogy ilyenek nincsenek, de nem is ez a célja. A kötet előszavában szándékairól így vall: „A szép közlés foglalkoztat, az, hogy miként mondjuk el mondanivalónkat, az, hogy melyek a hogyan szebb közlésnek az eszközei. Ennek a befejezetlen könyvnek az esszéiben a stílusalakzatok, a gondolatalakzatok, nyelvtani alakzatok, esztétikai minőségek stb. beszélnek erről a kérdésről, de a költészettan mint tudomány arról is tájékoztat, hogy jóval gazdagabb az emotív közlés eszköztára.”

Komán egy pillanatig sem tagadja a metaforák, hasonlatok, szinesztéziák, megszemélyesítések nyelvdíszítő szerepét, használatuk szükségességét, nyelvépítő fontosságát, mi több, enyhe túlzással azt is állítja, hogy ezek „fabrikálását” minden ép eszű, tanulni szerető ember elsajátítja, és itt elsősorban költőpalántákra gondol, mert fanyar kanyarulattal így összegez: „Szép számban találunk ilyen arcszépítő, költői púderező eszközt már az induló lírikusok kelléktárában is, viszont jóval kevesebb a stílus-eszközök következetes, céltudatos, eredményes jelentkezése költészetünkben.”

Hogy mivel indokolja mindezt a szerző, megtudhatják, ha végigolvassák a kötetet, melyben olyan kérdésekre is kimerítő válaszokat kapunk, mint az, hogy mennyire tette gazdagabbá Sütő András prózáját a jelzőeltolás, vagy miért tekinthető Kovács András Ferenc a kecskerímekkel szerzett versek mesterének.

Ennél mélyebb összefüggések taglalását viszont jómagam sem bátorkodom felvállalni, mert nem tartom magam illetékesnek olyan szakmai dolgokba belekotnyeleskedni, amelyekhez nem értek. Viszont azt őszintén elmondhatom, hogy végigolvasva Komán János könyvét, nagyon sokat tanultam belőle és gazdagabb lettem egy bizonyossággal arra vonatkozóan, hogy messze nem igaz az, amit Bertók László költő egy frappáns, de kevésbé valós tartalmú mondatában így fogalmazott meg: „a versről való beszéd egy vagy két emelettel a vers alatt van”. Mert Komán János esetében ez biztos nem így van. Ezért – a szerzőt parafrazálva – kalapot emelek, ha képletesen is, mívesen kimunkált, értékes szövegei előtt, s így ajánlom azokat a közönségnek érdekes, izgalmas olvasmányul.

*Elhangzott a könyvnek a Súrlott Grádics irodalmi köri bemutatóján a Bernády Házban

Bögözi Attila