Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Miközben fegyelmezettnek gondolt román állampolgárként közelítettem a budapesti Román Nagykövetség Thököly úti székházához, azon morfondíroztam, vajon mennyi időt kell majd töltenem az esedékes választási eljárással. Minél közelebb értem célomhoz, annál inkább világossá vált, hogy sorban állástól egyáltalán nem kell tartanom: alig néhány személy volt a bejáraton túli, kellemesen meleg teremben, azok is valamennyien szolgálati ügyben tartózkodtak ott. A lehető legrövidebb idő alatt pecsételtem (az RMDSZ jelöltjeire, ha bárkinek ez nem volna egyértelmű), majd a „votat” bélyeggel visszakapott útlevelem birtokában már indulhattam is hazafelé.
Egész nap követtem interneten a híreket a szavazásról, majd estefelé már egyre nyugtalanabbul fogadtam az sms-ben érkező, szavazásra biztató felhívásokat. Tehetetlenül vártam az ominózus urnazárást és bizony megkönnyebbülten vettem tudomásul éjfél után, hogy nagy valószínűséggel lesz ismét parlamenti képviselete a romániai magyar közösségnek.
Hétfőn a remény bizonyosságra változott, a számadatokkal most már, egy hét távlatából, fölösleges foglalkoznom, megteszik azt elemzők, szociológusok, politikusok, közéleti emberek. A magam részéről viszont, egyszerű választópolgárként engedjék meg levonni azt a sommás véleményt, miszerint valamennyien vereséget szenvedtünk. Lehet ugyan csűrni-csavarni a számokat, lehet magyarázni a bizonyítványt többféle hangsúllyal, de azt nem lehet tagadni, hogy azok „nyertek”, akik… nem szavaztak! Ők ugyanis közel 60%-át jelentik az összes szavazóknak! Ez pedig, mértékadó matematikusok szerint, több mint a 40%!
Örömre, felszabadult sóhajokra tehát senkinek sincs oka: a „győzteseknek” azért, mert távolmaradásukkal feladták az egyetlen esélyt arra, hogy beleszólhassanak a (közel)jövőt alakító intézmények sorsába, a szavazataikat bármire adó polgároknak pedig azért, mert egyértelművé vált: közel negyedszázadnyi év után végletesen csalódtunk a demokratikus szavazások komolyságában!
Szerintem ez a legnagyobb vereség, függetlenül a most kialakult hatalmi szerkezettől, amely tulajdonképpen a második visszatérés az egykor volt FSN-hez. Ne felejtsük ugyanis, hogy az 1996-os, a Demokratikus Konvenció győzelmével hatalomra jutott kormány alig négy év után már meg is bukott, visszatért a szociáldemokrácia az ország vezetéséhez. Most pedig nyolc év után ismét visszatértek az egykori baloldaliak, mert 2004–2012 között olyan „bravúrokat” mutatott fel az önmagát demokratikus elkötelezettségűnek hazudott jobboldali kormányzás, amilyeneket nehéz felülmúlni (pontosabban: alul). Többek között azzal is, hogy közel egy évig (2008 decembere–2009 ősze) a most hatalomra jutott szocdemekkel alkotott kormányt, a közismert „eredménnyel”.
A választások előtti hetekben azt ígértem, vissza fogok térni arra, hogy képviseleti szervezetünk miként teljesítette feladatát és különös hangsúllyal az általam vélt legnagyobb hibákra próbálok majd rávilágítani. Bár az ígéret szép szó, illendőség betartani, mégis „szavamat szegem”. Évek óta nincsenek közéleti törekvéseim, véleményem szigorúan saját meggyőződésem kifejezése, nem vagyok elkötelezettje, még kevésbé lekötelezettje semmilyen érdekcsoportnak, ezért talán félreérthető lenne, ha most elkezdenék felróni olyan hibákat, amelyeknek elkövetésében magam is tevékenyen részt vállaltam. Ez sehova nem vezetne. A múlttal foglalkozzanak a történészek, meg is teszik. Őszinte örömmel olvasom, hogy az a fiatal csapat, amely Marosvásárhelyen közel másfél évtizede kezdett el dolgozni, nagy szorgalommal kutatja-vallatja a közelmúltat is, komoly színvonalú könyvekkel, előadásokkal járul hozzá ahhoz, hogy tisztábban lássuk a történtek hátterét is. Bízom benne, hogy a jövőre vonatkozóan is tudnak segíteni, hiszen néhányan közéleti szerepet is vállaltak a közelmúltban.
Szükség is lesz a frissítésre a nagyon közeli jövőben a Maros megyei magyar közösség berkeiben. Olyan személyekre van szükség, akik új szemléletet hoznak, akiket nem „köt” semmilyen múltbéli érzékenység, személyes sértettség. Szó se róla, elismerés illet meg mindenkit, aki a közéletben tevékenykedve az elmúlt két évtizedben ismertté és elismertté válhatott, de nagyon őszintén be kell(ene) látni, hogy sokan megfáradtak, megkoptak ebben a munkában. Ne várjanak neveket, azt sem vállalom, hogy az egész romániai magyar közösség közképviseletéről írjak, hiszen legalaposabban a Maros megyei helyzetet és személyeket ismerem. Véleményem természetesen van országos kitekintésben is, de hadd ne személyeskedjek, hiszen egyik legnagyobb gondunk az együtt gondolkodás és cselekvés hiánya volt eddig is, a különböző vélemények egymás mellett élése a dicséretes törekvések ellenére sem valósult meg. Az RMDSZ nem vált azzá az ernyőszervezetté, amelynek életképességében olyan erősen hittünk, úgy a 2000-es évek elejéig. A csoportérdekek, a személyes ambíciók felülírták az összetartás parancsát, következményeit jól ismerjük immár.
Nem kellene elfelejtenünk, hogy a Trianon utáni két évtizedben sem volt egységes a romániai magyar közösség vezetése. Éppen ezért fölösleges ilyen-olyan címkézéssel ellátni egyes közéleti vezetőt mindazért, amit tevékenysége során tett. Bizony megállapíthatjuk, hogy sok nagyrabecsült elődünk, szellemi nagyságunk is „megbukott” a politika ingoványos talaján. Jut eszembe Mikszáth Kálmán egyik gunyoros, telibe találó karcolata, amelyben az egykori honatya felkiált: szeretném én látni azt a kormányt, amelyhez én nem tudnék lojális lenni!
Ilyen megközelítésben üdvözlendőnek tartom, hogy nem vesz részt a kormányzásban az RMDSZ. Három évvel ezelőtt, szinte napra pontosan ugyanezt írtam: a kétségtelen előnyökön túl kell léteznie egy minimális szintnek, amely alá nem szabad süllyedni. Akkoriban az éppen az RMDSZ segítségével (szavazataival) 2009 októberében megbuktatott Boc-kormány mellé társult az RMDSZ 2010 januárjában. Biztos vagyok abban, hogy a mostani, rendkívül alacsony szavazási részvétel annak is betudható, hogy az emberek nem felejtenek ilyen horderejű döntéseket. Tudom, akkoriban az volt a tét, hogy amennyiben az RMDSZ nem vállalja a kormányzást, akkor előrehozott parlamenti választásokat kellett volna kiírni. Megértem, hogy ezt akkori honatyáink nem vállalták fel, a legerősebb érv az volt, hogy Romániának politikai stabilitásra van szüksége. És mi lett az áldozatvállalás eredménye? Az, hogy egyrészt érdekképviseleti szervezetünk elvesztette azt az erkölcsi tőkét, amellyel rendelkezett, a román többség is azt látta, hogy a „húsosfazék-szindróma” immár a magyarokat is bedarálta, hiszen bármilyen kormánnyal hajlandók együttműködni.
Sok mindent teljesen újra kell gondolni, talán legelsősorban azt, hogy ne szóljanak a győzelmi harsonák a választási eredmények miatt, hiszen ez volt az utolsó alkalom, amikor a jelenlegi, kicsavart választási törvény lehetőséget adott a parlamenti jelenlétre a magyar közösség számára. Legközelebb, ha visszatérnek a kizárólag pártlistás választások, ha marad ez a vegyes rendszer, egységes magyar fellépés nélkül nem lesz parlamenti közösségünk. Tehát az egység újrateremtése olyan kötelezettség, amelyet nem írhat felül semmilyen egyéni sérelem.
És nagyon fontos tudni, hogy funkciók nélkül is lehet szolgálni a magyar közösséget. Ezt teszi a jól felkészült orvos, tanár, tudós, szakember, de színész, képzőművész, író, népművelő vagy gazdálkodó, családját nevelő anya-apa-nagyszülő is, csak éppen sokkal kevesebb nyilvánosságot kap, mint a közéletben dolgozó politikusok. Az anyagi megbecsülés pedig mintha végletesen fordított arányba fulladt volna.
Karácsony közeledtével, az új évre való tekintettel ezért vagyok kénytelen visszagondolni arra a „jóslatra”, melyet egykori munkahelyi főnököm, Király Károly mondott szűkebb körben 1977–1978 fordulóján: átlagos év következik, jobb lesz, mint az utána következő, de rosszabb, mint a most búcsúzó esztendő. Azóta is folytonosan igaza van…