Olvastam a sajtóhírt: „szombaton 14 órától vasárnap 18 óráig a gyalogosoké a marosvásárhelyi főtér egyik fele, a Bolyai utca, valamint az Enescu utca”, s erre felcsillant a szemem, végre valami megmozdult ebben a langymeleggé vált városban. A polgármesteri hivatal kérdésére reagálók nagy része szeretne sétálóutcát, gyalogosok számára szabad főtéri sétálást; ezért is hangzott kellemesen a sajtóhír. Marosvásárhelyiként hadd tegyek hozzá egy apró kiegészítést: Enescu – azaz Ferenc József út. Jó száz év távlatából megérdemli ez a városközponti út (utcácska) eredeti nevének megemlítését. Nem az osztrák császár, későbbiekben megkoronázott magyar király emléke miatt, mert velem Sisi szépsége és kedvessége sem tudta feledtetni az 1848–49-es magyar szabadságharc kegyetlen megtorlását. A városháza és Kultúrpalota közötti utca nagy polgármesterünk, Bernády György nagyszerű városépítésének köszönhető, talán illett volna róla elnevezni.
Élve a sajtóhír közlésében jelzett lehetőséggel, végigsétáltam a város főterén, régies szóval korzóztam egyet a fent említett vásárhelyi utcákon. Az egykori Ferenc József utca vasárnap kora délután még nagyon csendes volt, egyetlen járdára helyezett asztal körül ült négy fiatal. Igaz, hétvégén nem is olyan fontos, közkedvelt ez az egyszerű, nem túl tágas út.
Az igazi városi ajándék a fél főtér forgalom előli lezárása volt, lehetőséget teremtve így egy igazi tavaszi korzózásra. Valamikor milyen nagy divat is volt ez! Bizony, a korzó szó és mögötte lévő jelentése kiveszőfélben van modern korunk felgyorsult idejében. Még az értelmező szótár is így jegyzi meg: elavulóban lévő szó, amely azt az utcát jelölte/jelöli, ahol a város népe sétálni szokott. Ebben az értelemben vasárnap kora délután visszatért városunkba ez a már-már eltűnőfélben lévő szép régi szokás, mert négy-öt éves fiúk és lányok szaladgáltak sétáló szüleik körül, nyurga lábú tizenéves lányok előztek meg görkorcsolyával, és sétáló nyugdíjasok köszöntek rám a főtéri aszfalton. Ők talán még arra is emlékeznek, hogy a Bartók Béla utcát egykor Korzó köznek hívták eleink. Ismereteim szerint nem az ott sétálók miatt, hanem abban az utcában található az a grófi Bissingen-ház, amelynek földszintjén működött a híres Corso kávéház. Sebestyén Mihály szorgalmas kutakodásai alapján azt is tudhatjuk, hogy 1912. november 15-én kézbesítették a kártyarendeletet, s ennek alapján csak három nagy kávézóban volt szabad hatósági engedéllyel kártyázni. Ez a három vásárhelyi kávézó: Transsylvánia, Royal és Corso.
Egykor még ilyen nevű mozi is volt ebben a városban. Fent említett városi krónikásunk azt is megörökítette, hogy abban a nyolcvan évvel ezelőtti négyéves időszakban Marosvásárhelyen három mozi működött: Transsylvánia, Csaba és Corso.
A korzó talán olasz eredetű szó, de engem az sem zavart, mert olyan jó volt a sétálóutcává előlépett főtéren vasárnap szabadon végigmenni
