Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Mi ér többet? A lázadás vagy a megalkuvás? A hősiesség vagy a gyávaság? A szélsőségek vagy az arany középút? A bátorság vagy középszerűség? Ha mártírokká leszünk, vagy ha egy csendes, nyugodt, viszonylag szép és eseménytelen élet után nyom nélkül eltűnünk, és senki sem emlékezik ránk? Ha mi formáljuk a történelmet, vagy ha ellep minket a feledés homálya? Mi történik akkor, ha az elsőt választjuk? Mi akkor, ha a másodikat? Azt hinnénk, a lázadóké, a történelemformálóké a mártíromság és az örök emlékezet koronája, a megalkuvóké, a középutasoké, a „normálisan gondolkodóké” pedig a feledés örök átka. De mi van akkor, ha ez nem így van? Mert nem mindig van így. És mi van akkor, ha kamaszkori forrófejűségből, szándékok és véletlenek baljós sorozatának következményeként semmi sem úgy sül el, ahogy azt terveztük? És hogyan szembesülünk majd azzal, hogy önjelölt hősként tönkretettük számtalan ember életét?
Ezek a kérdések kavarogtak bennem, amikor kijöttem a várbástyából, a Yorick Stúdió legutóbb színre állított produkciójának előadásáról. Olyan volt ez a darab, mint egy jókora ököl a gyomorba – másnap már nem fáj, de egy jó ideig még nem tudsz rendesen enni tőle. Mert a Yorick ezúttal sem bízott semmit a véletlenre. Ismét egy kortárs szerző művét választották, jelen esetben egy regényt: Bódi Attila Lázadni veletek akartam című regényét, amely az ötvenes éveinek elejét taposó szerző első (!) alkotása, és amely – ennek ellenére – szinte berobbant az irodalmi köztudatba. Méltán. Jómagam sem a regényről, sem annak tartalmáról, sem a produkcióról nem tudtam azelőtt semmit, szándékosan. Kíváncsi voltam, hogy egy kortárs szerző aránylag friss alkotása hogyan érint majd meg, ha megérint, a Yorick aprócska színháztermében. Nos, a Barabás Olga által színpadra alkalmazott szöveg, Sebestyén Aba rendezése, Cári Tibor és Szász Csaba zenéje, de leginkább a László Csaba és Sebestyén Aba játéka olyan produkciót eredményezett, amely láncáról szakadt ólomsúlyként szakította át a lélek, tudat és emlékezet védőburkait.
Pedig olyan ártatlanul kezdődik a történet… A történet, amelyről már az első percektől sejthetjük, hogy valahol majd nagyon elborul. Sejteti velünk ezt a színpadkép, a precíz, letisztult, minimalista, sebésznyi pontossággal kimért és adagolt látványvilág. A terem sötét, minden fekete. Középen a háttérben ül a (legtöbbször) piros színnel megvilágított Kísérő, a Zenész, a Clown (Szász Csaba), a hetvenes évek hippivilágára utaló jelmezben, arcán kerek napszemüveg, fején hajpánt, kezében egy Fender Telecaster elektromos gitár. Élő, hol Pink Floyd-osan selymes és elemelő, hol Creedence Clearwater Revival-osan ősrockos és countrys, hol doorsosan elvont, hol pedig hendrixesen összetett gitárjátéka végigkíséri a produkciót, és mindig megadja neki a taktust és hangulatot. Elöl csupán két mikrofon, akár egy Stand Up Comedy esetében, de ez ne tévesszen meg minket, ó, nagyon ne. A szemközti falon kivetítők, amelyeken hol a történet kísérőjeként megalkotott fekete-fehér, absztraktba hajló animációk, hol a főszereplők (élőben filmezett) arca jelenik meg, ezzel téve harmadik szereplővé a közönséget. E két mikrofon előtt áll a két karakter: Váradi Zoltán (László Csaba) és Túri Áron (Sebestyén Aba). Általuk, tőlük, belőlük elevenedik meg a történet, amely – díszletek és kellékek híján – lelki szemeink előtt válik valóságossá, és így olyanná lesz, amilyennek mi képzeljük. De hogy ez maradéktalanul megtörténhessen, ahhoz nagyon kell tudni színházat csinálni. Előre lelövöm: megtörtént.
Az előadás és az alapját képező regény cselekménye és szüzséje mindenki által ismert és sokak által átélt történetekből fonódik össze egy magával ragadó, mesteri alkotássá. Egyszerűen és ártatlanul indul: a két régi barát és osztálytárs, Zolika és Áron 30 év elteltével hazautazik az első osztálytalálkozójukra. Az utazás (majd a megérkezés, előbuli és találkozás) során kirajzolódik a harminc évvel azelőtti tragédia, amelynek a három legjobb barát (ők ketten és Péter, aki elhunyt) voltak az okozói. Olyanná válik az előadás, mint egy színházi Matrjoska-baba: egymás után válnak le a héjak a történésekről, míg el nem jutunk a tragédia eredőjéig, az origóig, amely mindent okozott. A 30 éve külföldön élő, és otthon azóta nem járt Zolika visszaemlékezései a hazavezető úton, vele párhuzamosan pedig Áron emlékei kirajzolják azt az őszt, amikor – 1989-ben, pár hónappal a rendszerváltás előtt – az akkor még iskolás két barát (Péter és Áron) kamaszkori lázadási vágyból, a szüleik és tanáraik megalkuvó, komfortot kereső élete, a mindent behálózó rendszer elleni tiltakozásból Ceauşescu- és kommunistaellenes plakátokkal ragasztja ki a várost. Zolikát, a harmadik barátot, a mindig az arany középutat kereső, konformista KISZ-titkárt ennek kapcsán keresi meg és próbálja behálózni a szeku, és aki – kilátástalan helyzetéből fakadó belső segélykiáltásként – csatlakozik barátai rendszerellenes akcióihoz. Amelyek nem voltak többek egyszerű diákcsínyeknél. Végül – természetesen – lebuknak, épp akkor, amikor a Zolika által kitalált és szállóigévé vált Nincs pénz fagyira! szlogent készülnek felfesteni egy híd tartópillérére. Innen durvulnak be az események. Zolikát elkapja a szeku, Péter és Áron megpróbálnak elmenekülni az országból.
Nem árulom el, hogy mi történik, mert azzal megfosztanám a nézőt attól a szívbemarkoló katarzistól, amely az előadást követi. Annyit azonban elárulhatok, hogy a nagyszerűen színpadra alkalmazott szöveget rég nem látott magasságokba emeli László Csaba és Sebestyén Aba játéka. Általuk – miközben hol hozzánk, hol a mű többi, a színpadon meg nem jelenő szereplőjéhez beszélnek – nem csak Zolika és Áron alakja elevenedik meg, hanem a harmadik, ugyancsak meg nem jelenő főszereplő, a tragikus halált halt Péter is, miközben ők is sokszor átlényegülnek. Zolika alakjában – miközben mesél – szinte hús-vér valósággá válik például Ottó bácsi, a kommunista iskolaigazgató, Petreuş, a pacsuli-, sülthús- és izzadságszagú, őt beszervező szekustiszt, Áron visszaemlékezéseiben és jelenében Brigi, a csodaszép és viszonzatlan szerelem, Tibor, a kötekedő, egykori osztálytárs, és a mi tudatalattinkba is (újra) befészkelődik a rettegés, miközben felnyílnak a kollektív emlékezet gondosan lezárt pecsétjei: az iskolai karszám, az állandó félelem, a kihallgatások, kínzások és verések világa, a tehetetlenség, a kilátástalanság, a felelősségre vonástól való rettegés, majd az összeomlás, amikor ráébredünk, hogy bátor és hősi, ám mégis jelentéktelen tettünk milyen aránytalan következményekkel jár egy kőkemény diktatúrában. A kommunizmus a gyerekszemnek láthatatlan – áll a szövegben, abban a szövegben, amely éppen azt a pillanatot rögzíti, amikor a gyerekszem már bezárul, de a felnőttszem még nem nyílik ki teljesen, amikor gyerekesen gondolkodunk, de ráébredünk, hogy végső menedékünk, a család sem képes megvédeni bennünket, és egyedül maradunk szadista hiénák karmai között. És ha túléljük is, saját rémképeinktől már sohasem szabadulunk. Az elfojtott PTSD tudatmélyen lopakodó árnyai kísérik végig az előadást – a traumák sorozata és a ráeszmélés valósága: előfordul, hogy az, aki mindig a túlélést, a komfortzónát, az arany középutat választja, lesz az egyik legnagyobb áldozat, aki hősies akar lenni, az egész életében a történelmi feledés homályában szembesül nap mint nap tettei következményeivel, aki pedig kamaszos fellángolásból, nem is annyira a politikai rendszer, mint a hétköznapok rutinja elleni lázadásból valósággá tesz egy értelmetlen és őrült ötletet, az belehal.
Súlyos filozófiai, erkölcsi és metafizikai kérdések mentén halad előre pörgőn és feszesen az előadás, a két, sötétbe öltözött karakter helyett már nem is őket, hanem az általuk életre keltett történetet látjuk a szemeink előtt, miközben a humort és egykori, erdélyi szlenget sem nélkülöző produkcióban közismert és hétköznapi helyzetek elevenednek meg, egyszerűen és hétköznapian, sallangmentesen és tisztára csiszoltan, e helyzetek közé pedig óraműszerű pontossággal beékelődnek a tragédiához vezető út mozzanatai. Szinte érezzük a kiszolgáltatottságot és a rettegéssel átszőtt magányt, amint Petreuş fölénk hajol, és román akcentusú magyarsággal, nyájasan érdeklődik irántunk, a csalódottságot, amikor Ottó bácsi tekintetéből rájövünk, hogy feláldozhatók vagyunk, a páni félelmet, amikor a milicisták kergetnek, majd amikor kiderül, hogy ott voltunk a hídon, az agyunk részleges kikapcsolását, miközben a fejünket az asztallapba csapkodják, a döbbenetet, amikor kiderül, hogy mi történt a többiekkel, miután leléptünk, akik közül az egyiket a legaljasabb módon mocskolták meg – miattunk, ártatlanul. Egyszerű és gyönyörű mondatok egymásutánisága jellemzi a szöveget, amelyek azonmód, mindenféle köntörfalazás nélkül a lényegre tapintanak, legyen szó kamaszkorról, tiniszerelemről, igaz barátságról, lázadásról, konformizmusról és nonkonformizmusról, apa–fiú viszonyról (amely pillanat az előadás egyik legerősebb momentuma), a diktatúráról, a tehetetlenségről, miközben a szöveg észrevétlenül csempész minket vissza abba az időbe, abba a gondolkodásmódba, azokba a körülményekbe, amelyeket oly sokan fiatalon vagy idősebben megtapasztaltunk, és azt hittük, hogy azóta elfelejtettünk. Olyan a produkció, mint egy bonckés, amely leszedi a tudatot a tudatalattiról, és feltárja a legmélyebb félelmeket, titkokat, emlékeket.
Mindezt végigkíséri a zene és a diszkrét, monokróm animáció, egyre mélyebben ránt magával a múlt sötét bugyraiba, a feledés vágyába és képtelenségébe a produkció, amely csupán a legvégső pillanatban ad egy rövidke feloldozást. Éppen csak annyit, hogy kényszeredetten mosolyogjunk, ám gondolataink máris elindulnak a múltba kúszó spirálokon lefelé, kitartóan, miközben azon gondolkodunk, hogy mi lett volna, ha nem úgy történik minden, ahogy történt, és ekkor eszmélünk rá, hogy e három (illetve négy) kitalált karakter már olyan a számunkra, mintha a családunk tagjai lennének. Ennél erősebb hatást egy produkció sem kívánhat, és miközben egyértelmű, hogy a közelmúlt eseményei, a helyszínek, a karakterek, az akkori hétköznapok mindnyájunk számára ismerősek, és ezen tényezők a szívünkhöz közeli pályákra helyezik az előadást, mindez mit sem érne a mesteri alapmű, átdolgozás, rendezés, hang- és látványvilág, valamint a tökéletes színészi játék nélkül.
Alighanem az utóbbi évek egyik legjelentősebb, legelgondolkodtatóbb és legszívbemarkolóbb előadását vitte színre a Yorick Stúdió.
Yorick Stúdió, Marosvásárhely. Lázadni veletek akartam. Bódi Attila regényét színpadra alkalmazta Barabás Olga. Szereplők: László Csaba, Sebestyén Aba, Szász Csaba. Zeneszerző: Cári Tibor, Szász Csaba. Díszlet- és jelmeztervező: Sós Beáta. Operatőr: Komesz Szilvia e.h. Rendezőasszisztens: Talán Vanda e.h. Hangosító: Incze Róbert. Fénytechnikus: Kovács Attila. Rendező: Sebestyén Aba.