Timi született költöző volt. Az egyetemi évek alatt szabadon átadhatta magát az élettérváltogatás szenvedélyének, mi több, bizonyára akkor szeretett bele a vándormadár létformájába. Később azonban, a társadalmilag elvárt megállapodás időszakában, nem ment annyira gördülékenyen a „bepakolok-kipakolok” játék. Pedig ő éppen annyira élvezte az újrakezdés eufóriájával kecsegtető albérletcserélgetést, mint a huszonévei elején.
– Most is jól emlékszem a legelső lakásra, amit friss pszichológushallgatóként egy ifitáborban szerzett barátnőmmel béreltem – kezdte történetét a légies megjelenésű, babaarcú nő. – Két évvel az egyetemkezdés előtt ismerkedtem meg azzal a lánnyal, és az összeköltözésünkig leveleztünk, persze, nem virtuálisan, hanem a hagyományos postai úton, annak minden várakozásával, izgalmával. Az albérletet ő találta, és mivel én is abban az évben nyertem felvételt az egyetemre, elsőként tőlem kérdezte meg, hogy lenne-e kedvem vele együtt bekuckózni oda. Hamarosan aztán kiderült, hogy a „kuckó” megnevezés enyhe túlzás. Hatalmas, négyszobás bérház volt Kolozsvár főterén, közel a bölcsészkarhoz, ahova az újdonsült lakótársam járt. Eredetileg azt terveztük, hogy keresünk magunk mellé még két egyetemistát, hogy minden szobában lakjon valaki, és a költségek eszerint oszoljanak meg, de valószínűleg nem voltunk elég szemfülesek, mert a tanévkezdés után hiába hirdettük hetekig a helyet, senki nem jelentkezett. Két hónapig tudtuk fizetni a tartalékainkat teljesen felemésztő bérleti díjat – amit akkoriban márkában kértek –, aztán feladtuk a szélmalomharcot. Szerettük volna együtt folytatni ezt a szabad életformát, mert nagyon összeszoktunk, de valahogy nem akart összejönni. A barátnőm aztán talált egy eladó bentlakási helyet. Amikor a „kacsalábon forgó palotában” egyedül maradtam, nekem is sürgősen váltani kellett. Napokig vadásztam az újsághirdetéseket és telefonálgattam, de vagy túl magas volt az ár, vagy már nem volt érvényes az ajánlat. Végül találtam egy megfizethető szobát, igaz, házinénivel. Először idegenkedtem tőle, de akkor már nem válogathattam. Bűbájos idős hölgy nyitott ajtót a csengetésemre, és egy óra alatt meg is állapodtunk. Hamar megkedveltem, mert állandóan igyekezett a kedvemben járni, például rendszeresen meleg étellel várt az egyetemről, csak az volt a baj, hogy – akárcsak egy aggódó nagymama – szűkre szabta a mozgásteremet. A beköltözésem pillanatától tudtam, hogy nem fogadhatok látogatókat, és este tíz előtt házon belül kell lennem. Azt hittem, ezt is meg lehet szokni, idővel mégis fojtogatónak éreztem a helyzetet, így a nyári vizsgaidőszak után búcsút vettem a nénitől. A következő évben öt évfolyamtársammal költöztünk össze egy háromszobás lakásba. Izgalmas, színes időszak volt, ha néha össze is csaptak az indulatok, azt hiszem, valamennyien szívesen gondolunk vissza az együtt töltött hónapokra. Az egyetem utolsó két évében aztán szinte havonta váltottam lakást, és mindig egyedül költöztem. Akkoriban szerettem meg igazán a ,,magam ura vagyok” életérzést, amiről a későbbiekben sem voltam hajlandó lemondani.
– Az egyetem után, gondolom, édesanyádékhoz tértél vissza – szóltam közbe.
– Csak rövid időre. Anyuékkal mindig elég zűrös volt a kapcsolatom, részben ezért nem lett belőlem vásárhelyi egyetemista. Ők régimódi elvek szerint próbáltak nevelni, a testi és lelki fegyelmezés eszközeit egyaránt bevetették, de mindkét módszerük kudarcot vallott. Én kiskoromtól önfejű, a rám erőltetett tekintély minden formáját elutasító „csodabogár” voltam, és ez, ahogy nőttem, csak fokozódott. Az egyetem befejezése után két évre elmentem Angliába kisgyerekre vigyázni. Az ott megtakarított pénzből béreltem a hazatérés után az első igazán modern „kuckót”, egy felújított, kétszobás lakást.
– Mesélsz egy kicsit a kint töltött időről? – kértem.
– Egy festői falucskában volt a munkahelyem és egyben az otthonom. Nagyon kedves, befogadó családhoz kerültem, a mai napig tartom velük a kapcsolatot. A két év lejárta után megkérdezték, hogy nem maradnék-e továbbra is náluk, de úgy éreztem, eljött az idő, hogy a saját lábamra álljak. Sokkal több önbizalommal fogtam hozzá az itthoni életem megtervezéséhez, mint amennyivel azelőtt bármikor is rendelkeztem. A pszichológusi szakmában nem sikerült elhelyezkednem, igaz, nem is tettem túl sokat ennek érdekében. Az Angliában töltött idő után hamarosan letettem a szakfordítói vizsgát, és egyéni vállalkozást alapítottam. Azóta is ebből élek. Igaz, a járványhelyzet ezt a területet is érintette, de mivel mindig odafigyeltem arra, hogy legyen némi megtakarított pénzem, sikerült gond nélkül átvészelni a nehezebb időszakot.
– Lakásvásárláson azóta sem gondolkoztál?
– Külföldön nem ragaszkodnak olyan görcsösen az emberek ahhoz, hogy saját fedél legyen a fejük felett. Ott nem ciki idősebb korban is albérletben élni – bármennyire is próbáltak anyámék erről meggyőzni –, mi több, ez egyféle szabadságérzéssel is jár. Én nem akartam 25 évre szóló bankhitelt felvenni csak azért, hogy a lépcsőházban kifüggesztett rezsilistán az én nevem szerepeljen. Ehelyett sokat utazgattam, és továbbra is ezt fogom tenni, ha a világjárvány elvonul a fejünk fölül. De addig is élvezem a mindennapokat, igyekszem megtalálni mindenben a jót és a szépet, és ha valamiért úgy érzem, hogy kinőttem a pillanatnyi életterem, újat keresek. Tíz év alatt négyszer költöztem, és egyszer sem bántam meg. Tudom, sokan furcsállják ezt a vándormadárlétet, mi több, van, aki úgy gondolja, hogy önmagamtól menekülök, pedig ennek éppen a fordítottja igaz. Minden költözés után úgy érzem, egyre inkább hazaérkezem.
