Hétköznapi történet
Záróra közeledett, a főúti vegyesboltban alig lézengtek páran. Váratlanul, mintha a szürkület szülte volna, kisiskolás korú, szutykos arcú fiú tűnt fel a bejárat közelében. Lógott rajta a felnőttméretű, fekete kabát, mégis olyan büszkén lépkedett benne, mintha éppen neki tervezték volna valami drága divatházban. Egyik kabátujjából hosszú, fehér kampós bot nyúlt ki fenyegetően. Amikor az üzlet elé ért, fegyverét a magasba lendítette. A boltajtó fölötti, védett helyről, ahol a kampóval keresgélt, riadt szárnycsapásokban jött a válasz, és egy pillanatra elő is villant egy szürke galambfej.
– Tűnés innen! – szaladt ki a boltból az egyik kasszásnő. – Mondtam, hogy többet meg ne lássalak!
A fiú arcára torz vigyor rajzolódott ki.
– Rendőrt hívok! – szólaltam meg én is, bár egy percig sem gondoltam, hogy megszeppen a jelenlétemtől. Hasonló helyzetben már egyszer, a főtér környékén, kudarcot vallottam, igaz, akkor többen voltak a galambvadászok. Egyikük, egy nagyobb suhanc az inge alá szorította a menekülni próbáló madarat, és amikor megfenyegettem, rozoga biciklijére pattanva karikázott odébb, majd társai örömére pár perc múlva kurjongatva visszaszáguldott. A fekete kabátos fiú most mégis mintha megszelídült volna.
– Néni, ad egy lejt? – engedte le a botot, és közelebb húzódott hozzám.
– Ha elmondod, mit akartál azzal a madárral – kerestem a tekintetét. Félrenézett, úgy válaszolt:
– Játszani vittem volna az öcséimnek. Nem akartunk semmi rosszat, szeretjük a madarakat.
– Hányan vagytok testvérek?
– Heten. A legkisebbik testvérem nemrég született, két hónapos. Van még három öcsém és két nagyobb lánytestvérem. Ők már rég nem laknak velünk. Azt hiszem, kimentek „Olaszba”.
– A szüleid mivel foglalkoznak?
– Anyám otthon van a kicsikkel.
– Apád?
– Rég nem láttam, nem tudom, merre van. Mi anyám testvérénél lakunk. A bátyámnak jó nagy háza van, elférünk. Szokott pókerezni, fogadni, itt, a közelben van a hely, ahova jár a haverjaival. Ha szerencséje van, nekünk is jó, mert ad pénzt vagy „szukkot”, csokit.
– Iskolába jársz?
– Nem szoktam.
– Akkor mit csinálsz egész nap?
– Kimegyek a barátaimmal, játszunk. Ők tanítottak arra, hogy kell galambot fogni, ezt a botot is tőlük kaptam. Megígértem a testvéreimnek, hogy viszek nekik madarat. Kutyánk már van, a nyáron kölykei is születtek. Kettőt próbáltunk eladni egy barátommal, de senki nem vette meg. Pedig olcsón adtuk volna, csak 50 lejért.
– Itt laksz a közelben? – váltottam témát.
– Nem, messzibb, a „hegyen”. De járom az egész várost, nem tévedek el, és nem is ijedek meg semmitől.
– Soha nem kerültél még bajba?
– Volt, hogy nagyobb fiúk megvertek, és elvették a pénzemet, amit aznap szereztem. De most már erősebb vagyok, nem bírnak velem. Futni sem tud senki olyan gyorsan, mint én.
– A rendőröktől sem félsz?
– Tőlük igen. Tőlük mind félünk, pedig még sosem bántottak. De nem is csináltunk mi soha semmi rosszat.
Beszélgetésünk alatt ritkán nézett a szemembe a fiú, most is kerülte a tekintetem. Tudtam, hiába faggatom törvénybe ütköző „csínytevésekről”, vagy arról, hogyan szerezte a pénzt, amit a nagyobbak elvettek tőle. Volt az arcán valami megrendítő komolyság, amitől az az érzésem támadt, hogy visszafele halad az időben, gyermeki megjelenése csupán álca, a világ megtévesztésére.
– Ha kapsz két lejt, többet nem „galambozol”? – kérdeztem.
– Ígérem – villant fel szemében az öröm, aztán a „váltságdíjat” markába szorítva elszaladt. Az elkövetkező estéken nem jártam a bolt fele, pedig rendszerint a feledékeny, utolsó percben „bezuhanó” vásárlók közé tartozom. Azt hiszem, ki nem mondott önvédelemből pár napig sikerült mindent időben beszerezni. Nem akartam többé kampós botokkal felszerelt, felnőtt arcú gyermekeket látni, sem megriadt, tehetetlen galambokat.
