Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Eredeti jegyzetem látszatokra épült. Tévélátszatokra alapozott, bedőltem ui. annak a hírnek, miszerint a TVR három nem fogható tovább a műsorszolgáltató kény(eztetés)e folytán, s kiakadtam az Echo tévé sugárzatától a Hír tévé helyén, melynek módijával már meg voltam szokva, nyugodtan lapoztam tovább, ha feltűntek azok, akik még maradtak, s akiket a jobboldali fordulat nem vitt át a királyi tévéhez vagy az operaház vasárnap reggeli intendánsi löttyenetébe. De illetékes helyről megnyugtattak, hogy mindkét általam „hiányolt” sugártömeg fogható, csak át kéne hangolnom a készüléket. Tekintve, hogy büntetőjogi felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, technikai lúzer vagyok, ezért nem tudom enkezemmel áthangolni a készüléket, pedig biztos értékes dolgoktól esem el.
Ennyit bevezetés gyanánt, s ha már a látványnál tartok, akkor egy régi látvány érdekes utóhatásáról szeretnék beszámolni. Ez korántsem lesz olyan közérdekű, mint amilyen az eredeti írásom lehetett volna, amelyben például kijelentem, hogy módfelett unom a Duna tévé és a magyar 1 és 2 híradóit, hírösszefogdosásait, amelyből csak a (nagy)világ dolgairól nem értesülünk, holott ezáltal válik világossá helyzetünk a világban, annál inkább az állatkerti kolbászfesztiválokról. És abban is tamáskodtam, hogy a Duna híradottságai nézettebbé váltak volna az utóbbi időben, ezt csupán a felfogadott és közvélemény-kutatók sugalmazták az általuk használt adatformálókkal, ők tették ilyen tetszetőssé (hiszen már jó Churchill nagybátyám megmondta volt az angol parlamentben, hogy csak annak a statisztikának hisz, amit ő maga hamisított meg két perccel előbb, a két percnél nagyobb időrés már kétes, ugyanis oda más is belekontárkodhat már és maga hamisítja tovább az adatokat, a szája íze szerint).
Szóval gyermekkorom vége felé láttam egy színművet a marosvásárhelyi állami bábszínház magyar tagozatán, melynek címe, ha nem csalódom, az volt, hogy Csodálatos kalucsni. Szerzőjére sem emlékszem, de abban, ahogyan előadatott és kiviteleztetett, Herschkovits Antal Pali bácsira gyanakodnék. Nos, volt abban egy jelenet, amelyben a vadász (élő ember a színen a bábok között) többször is kijelenti tételesen is, hogy az igazi vadászeledel a fagyos szalonna (vaddisznóból hasítva hasi és háttájékon természetesen – teszem hozzá csökevényes vadász- és henteskultúrámmal) kiflivel.
Nem vereshagyma, nem mustár, kecsöp (akkoriban nem is volt, csak csöpp csecs a bakfisok blúzában a hetedikes tornaórán), hanem kifli. Milyen kifli, kérdezheti bárki. Nos, nem diós, nem mákos, nem pozsonyi, kassai, szabadkai, kolozsvári, lökösházi, munkácsi – felsorolható a teljes Szent István-i Magyarország valamennyi neves kiflitermő régiója), hanem közönséges 25 banis vizeskifli. Ma már olyat valószínűleg nem is sütnek, csak vajast, ízest, „rehátost”, kókuszreszelékest, burmai mangólisztből készültet, banánost, kiwi-csowodawást.
Így tehát bármennyire szeretném felidézni a múlt emlékét, nem sikerül. Szalonna még csak volna, tisztes füstölettel, de olyan régi ropogós kifli, amiért a leánylíceumból (neked: Unirea) kiszaladtunk a bulevárdra (neked: Vár sétány/szinte Antonescu marsmező) a nagyszünetben, nincs. Éppen olyan hiánycikk, mint a jó tévéhíradó.