2022. július 6., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Túlzás nélkül elmondhatja, hogy bejárta a fél világot

Nem sokan mondhatják el magukról, amit a marosvásárhelyi Kelemen Barna, hogy a szó szoros értelmében bejárta a fél világot, idén áprilisban Panama volt a századik ország, ahová elutazott, de azóta már a 102.-nél tart, nemrég Azerbajdzsánban, valamint Grúziában is megfordult. A negyvenes éveiben járó Barna – akit a marosvásárhelyiek a World Travel Shop utazási iroda társtulajdonosaként, valamint a Hahota Színtársulat oszlopos tagjaként is jól ismernek – számára az utazás életstílus, akkor érzi jól magát, ha úton van, és új helyszíneket, új kultúrákat, új embereket ismerhet meg. Az ő bőröndje bizony sosem porosodik a szekrény mélyén, volt év, amikor 13-14 desztinációra is eljutott. A „bűvös századik” apropóján Barnával élményekről, kedvencekről beszélgettünk. 





– Több mint két évtizede szinte folyamatosan utazol, és ma azon kevesek egyike vagy, akik túlzás nélkül elmondhatják magukról, hogy bejárták a fél világot, hiszen több mint száz országban megfordultál már. Hogyan kezdődött ez a történet? 

– Az ENSZ világszervezet szerint a földön 193 ország van, ha ezt vesszük alapul, akkor kissé több mint a fél világot bejártam, ugyanis a tavasszal jutottam el a századik országba. 

Részemről ez nem volt egy tudatos dolog, nem volt előre kitűzött célom, hogy én világutazó leszek. Az tény, hogy mindig vonzott az utazás, mindig szerettem menni, felülni a különféle járművekre, legyen az autóbusz, vonat, autó, repülő, vagy éppen hajó, még akkor is, ha a legelején nagyon féltem a repüléstől. Mindig szerettem úton lenni, most is akkor érzem a legjobban magam, amikor bepakolom a bőröndöm, és valahová utazom. Iskolás koromban is így volt, bármikor szóba került egy iskolai kirándulás, azonnal igent mondtam rá, persze akkor másak voltak az anyagi lehetőségek, nem tudtam mindenhová eljutni, ahová szerettem volna. A legnagyobb mérföldkő, amikor eldöntöttem, hogy idegenforgalommal, turizmussal szeretnék foglalkozni, az volt, amikor jött egy kiváló lehetőség, és kimentem Afrikába néhány évig idegenvezetőként dolgozni. Az meghatározó fordulópont volt az életemben. Ha akkor nem ragadom meg az alkalmat, nem biztos, hogy ennyit utaztam volna, mint ahogyan az sem, hogy ma egy utazási irodának lennék a társtulajdonosa. Tunézia azóta is nagyon közel áll a szívemhez, oda mindig szívesen járok vissza.

23-24 évvel ezelőtt kezdtem intenzívebben utazgatni, újabb és újabb desztinációkat célba venni, valójában egyik jött a másik után, és most már ennyi utazás után állítom, hogy az utazás is függőséget tud okozni. Az utazás már életstílussá vált, szükségem van mindig a szépre, az újra, hogy új helyeket fedezzek fel, új embereket ismerjek meg. Emiatt számomra nagyon nehéz volt az utóbbi két év, hiszen a járvány miatt nem lehetett akkor és oda menni, ahová szerettem volna. Ugyanakkor az utóbbi két évtizedben teljesen megváltozott a turizmus. Az elején, amikor utazni kezdtem, gyakran buszoztunk 48 órát, vagy tíz-egynéhány órán át ácsorogtunk egy-egy reptéren, olyan rosszak voltak az összeköttetések. Akkoriban a repülőgépek zöme Budapestről indult, tehát elindultunk Vásárhelyről délután 4 órakor, reggel 4-kor megérkeztünk Budapestre, ott meg kellett várjuk az este 7 órát, hogy repülőre üljünk, aztán gyakran át is kellett szállni, így gyakorlatilag 48 óra utazás után hullafáradtan érkeztünk a desztinációra. A turizmus rengeteget fejlődött az elmúlt két évtizedben, mondhatni kinyílt a világ, sokkal több a desztináció, a légitársaság, a reptér, ma már a közvetlen környékünkről is számos célállomásra, köztük egzotikus helyszínekre is el lehet jutni. Ugyanakkor sokkal több ember utazik, újabb és újabb célállomásokat próbálnak ki. Olyan utasunk is volt, aki soha nem ült volna fel a repülőre, de ma már csak azzal utazik. Számomra óriási elégtétel az, amikor visszajelez az utas, hogy csodás élményekben volt része, hiszen mi azért vagyunk, hogy az embereknek a lehető legkellemesebb utazásban legyen részük. 





– Az átlagember évente egy-két alkalommal utazik. Te hányszor indulsz útnak egy évben? Volt-e rekord ezen a téren? 

– Igen, 2007 kiemelkedő év volt, amikor nagyon sokat utaztam, viszont ezt is felülmúlta a 2019-es év, közvetlenül a járvány előtt. Mintha megéreztem volna, hogy menni kell, amíg lehet, egymást érték akkor az utak, sok volt közöttük a távoli desztináció, 254 ezer kilométert repültem abban az évben, ez olyan, mintha ötször megkerültem volna a Földet. 13-14 új országot látogattam meg, többek között az Egyesült Államokat, a Dél-afrikai Köztársaságot, a balti államokat, de részt vettem egy kanadai körutazáson, és eljutottam egy kenyai szafarira, valamint Mauritiusra. Viszont az ilyen sűrítésnek megvannak a maga előnyei és hátrányai, hazaérkezés után jóformán fel sem tudtam dolgozni a történteket, elraktározni az élményeket, máris a következő utazásra kellett fókuszálni. Ellenben, amikor beköszöntött a járvány, akkor döbbentem rá, hogy milyen jó, hogy kihasználtuk a korlátozásmentes időszakot, és utaztunk, amíg lehetett. Abban az évben Kínában is jártam, ki tudja, mennyi idő fog még eltelni, hogy ismét nyugodtan lehessen oda utazni.

– Említetted, hogy egyik desztináció csak úgy jön a másik után. Milyen szempontok alapján döntöd el, hogy melyek lesznek a soron következő célállomások? 

– Mindig voltak és a mai napig vannak bakancslistás országok, de bármikor bárhová szívesen utazok. Ha valaki ma azt mondja, holnap Namíbiába kell mennem, a legnagyobb örömmel indulnék útnak, bár nincs a bakancslistám legelején. Rengeteget utaztam Ázsiába, nagy kedvencem. Dél-Amerikában is sok országot megnéztem már, de még mindig van, ami vonz. Los Angelesbe és San Franciscóba még nem sikerült eljutnom, de nagyon kívánkozom oda, és remélhetőleg eljön azoknak is az ideje. De például Fekete-Afrikát Kenyán és Tanzánián kívül még nem láttam, így a közeljövőben erre a részre fogok fókuszálni, mert lenyűgöz. Afrikának megvan a külön varázsa, a csodás tájak mellett különleges a kultúra, az emberek a maguk egyszerűségében tele vannak jósággal, kedvességgel. Szívesen megnézném az uguandai, ruandai őserdőket, főleg azokat a helyszíneket, ahol még a maguk természetes környezetében élnek a gorillák. Viszont már nincs bennem semmiféle hajsza, hogy minél több desztinációt vegyek célba, most hagyom, hogy csak úgy történjenek a dolgok. Az elmúlt két évben megtanultuk, hogy hiába tervezünk, tűzünk ki célokat, a külső tényezők, mint a járvány vagy a háború könnyedén meghiúsíthatják őket. A turizmus egy „békebeli” szakma, az ember akkor utazik, amikor jól érzi magát, van egy kis pénze, és mer biztonságosan tervezni. Én 2020-ban, a járvány évében is utaztam, de soha nem oda, ahová tényleg szerettem volna, hanem ahová lehetett, és amikor megengedték. Sokan behúzták a kéziféket, megijedtek, de akkor is akadtak, akik el mertek utazni, és így utólag bebizonyosodott, hogy ők jártak jól, mert talán soha nem voltak olyan tiszták a szállodák, és annyira szellősek a partok, mint abban az időszakban. 

– Melyik volt a mérföldkő, azaz a századik ország, ahová ellátogattál?

– Panama volt, idén áprilisban. Ez egy olyan úti cél volt, amit újra kellett tervezzünk, ugyanis 2020 márciusában kellett volna oda utazzunk. Megérte, hogy kitartsunk mellette, hiszen nagyon sok pozitívumot olvastam róla, és nem kellett csalódnom, Panama City igen modern város, hatalmas felhőkarcolókkal, sokan New Yorkhoz vagy Szingapúrhoz hasonlítják. 





– A több mint száz ország közül, ahol már megfordultál, van-e kedvenced, vagy akár több kedvenced?

– Nem tudok egyet kiemelni, számos kedvencem van. A szakirodalom azt mondja, a két legszebb város Rio de Janeiro és Fokváros. Szerencsére mindkettőt láttam, és valóban csodásak.

Minden országban más-más élmények, emberek, gasztronómia és kultúra fogad, és a maga nemében mindenik különleges és csodálatos. Ha nagy kedvencekről beszélünk, megemlíteném Burmát, a mai Mianmart, ahová még az „utazókarrierem” elején jutottam el, és egy igen színes, élmény- és eseménydús kirándulásban volt részem. De nemrég jártunk Peruban, ami teljesen lenyűgözött, illetve évekig Venezuela volt az egyik nagy kedvencem. Ázsia az egyik kedvenc úti célom, a szívem csücske Thaiföld, ahol tizenkétszer jártam, de óriási élmény volt Vietnám, Kambodzsa és Indonézia is. Az ázsiai emberek igen különlegesek, Thaiföld köztudottan az ezerarcú mosoly országa, az emberek nagy része, aki kapcsolatba kerül a turistákkal, valósággal szolgálja őket. A szállodaszobában ha esetleg összetalálkozol a szobalánnyal, soha nem fordít neked hátat, hanem hajlongva kihátrál, ott végtelenül tisztelik a turistákat. Ez teljesen az ellentéte annak, amit nemrég tapasztaltam, és mondhatom, hogy az eddigi legkellemetlenebb tapasztalatom ezen a téren Grúziában volt, ahol egységesen udvariatlanok az emberek mind a közszállítási járműveken, mind a boltokban, mind pedig a fürdőhelyeken. Éppen emiatt állnak jóval közelebb a szívemhez a déli országok, Venezuela, Spanyolország, Olaszország, ahol közvetlenek, vendégszeretők az ott élők. 

Összességében azt mondhatom, hogy én mindenhol jól érzem magam, megpróbálom a szépet és a jót észrevenni, egyetlen országról sem tudom kijelenteni, hogy oda biztos, hogy soha többé nem fogok majd visszatérni. Egyébként nem vagyok az ismétlések embere, bár vannak helyek, ahová a munkámból adódóan vagy azért, mert lenyűgözött, visszatérek, igyekszem mindig új helyeket célba venni, hiszen így, száz ország után is még mindig annyi célállomás van, ahol még nem jártam, hogy inkább azok felé kacsingatok. 

– Gyakran fordultál meg olyan országokban, amelyekről az átlagember annyit tud, annyit lát, hogy nagy a nyomor. Ilyenkor belekóstoltok az ottani életnek abba a szeletébe is, vagy kizárólag a turistáknak szánt helyszíneken fordultok meg?

– Vannak országok, ahol ezt nem lehet kikerülni, mert jóformán az egész ország nyomorban él. Viszont az eddigi tapasztalataim szerint talán a legszebb országok a legszegényebbek, ugyanakkor ott találkoztam a legcsodálatosabb, legtisztább lelkű emberekkel. Egész Délkelet-Ázsia nyomorban él, Dél-Amerika, Afrika szintén. Persze, ez enyhén túlzás, de például a gyönyörű Madagaszkár – ahol a növényzet és az állatvilág nyolcvan százaléka kizárólag ott látható és csodálható meg –, a világ egyik legszegényebb országa. Én a nyomort már másként látom, mint egy turista, aki először szembesül vele, ez része az életnek, azoknak az embereknek az jelenti a normalitást. Ők nem úgy fogják fel, hogy mekkora nyomorban élnek, hanem úgy, hogy nekik ez adatott meg, és ez a jó. Nélkülöznek, de nem tudják, mitől estek el, hogyan élnek mások, ezért nem zavarja őket, hogy esetleg nincs mobiltelefonjuk, vagy éppen iPadjük, ezeket a dolgokat nem igénylik. A gyerekek rongylabdát rúgnak, és csodásan szórakoznak vele. Talán azt értékelem a legjobban a szegény országokban, hogy az emberek a minimumból ki tudják hozni a maximumot. Számukra nem fontosak azok a dolgok, amelyekért mi nap mint nap harcolunk, és húzzuk az igát. Nekik az a fontos, hogy süssön a nap, és legyen meg az aznapi betevő.