Úrrá lenni a szenvedélyen

A falusi gyermek, amikor annyira cseperedik, hogy már nagynak érzi magát, felnéz a cigarettázó legényekre, férfiakra, és minden vágya az, hogy ő is rágyújthasson. Ez alól Jenő sem volt kivétel, tizennégy évesen ő is megkóstolta a nikotint. Egyik alkalommal Jóska unokaöccsével a szomszéd faluban jártak, és amikor elhaladtak a bolt előtt, így szólt hozzá Jóska: 

– Gyere, vegyünk cigarettát, és gyújtsunk rá. 

Jenő örömmel fogadta az ötletet. Bementek, kértek két darab Naţional cigarettát és egy skatulya gyufát. Az elárusító mosolyogva szolgálta ki őket, mintha sejtette volna, mire készülnek a legénykék. Jenőnek már az első slukk is jólesett, Jóska viszont köhögni, krákogni kezdett, és úgy szédült, mintha részeg lett volna. A harmadik szippantás után el is dobta a cigarettát. Jenőnek azonban kutyabaja sem lett, sőt alig várta, hogy megint rágyújthasson. 

Ezután valahányszor alkalma adódott, vett egy-két szál cigarettát és nagy titokban elszívta. 1940 szeptemberében, a magyarok bejövetelével megjelentek a finomabbnál finomabb magyar cigaretták: a Symphonia, a Délibáb, a Király, a Levente, a Honvéd, különböző nikotinmentes cigaretták, amelyek legyőzhetetlen vágyat ébresztettek Jenőben. Aztán ahogy teltek az évek, úgy szaporodott az elszívott cigaretták száma is. A falubeli kamaszok csaknem minden este kiültek a kapuba beszélgetni, énekelni, s bizony az is előfordult, hogy egyikük-másikuk két cigarettát is elszívott egy ilyen alkalommal. Mi több, igyekeztek túllicitálni egymást, és lenézték azokat a fiúkat, akik nem gyújtottak rá. Nagyobbaknak, felsőbbrendűbbeknek érezték magukat nem dohányzó társaiknál. 

Amikor Jenő Marosvásárhelyre került a tanítóképzőbe, már rendszeresen szivarozott, annak ellenére, hogy ezt ott szigorúan tiltották. Igaz, mindössze heti 4-5 szálat szívott el, de miután elvégezte a középiskolát, és dolgozni kezdett, rendszeresítette a napi nyolc szálat. Ezt a mennyiséget nemigen haladta túl, csak különlegesebb összejöveteleken, bálban, esküvőkön. A 

„szivarnormát” a katonaságnál is betartotta.

1963. április 3-án koholt vádak alapján letartóztatták. A titkosrendőrség emberei már első nap megkérdezték, hogy akar-e cigarettázni, és ha igen, hány szálat kér napjára. Nyolcat – mondta gondolkozás nélkül. Két hónapig tartó vallatás után aztán elítélték, és a vásárhelyi börtönbe szállították. A 

„hazaáruló banditáknak” ott már nem járt cigaretta. A szekuritátén minden reggel kiadták a napi szivarporcióját. Azon a délelőttön, amikor átvitték a börtönbe, csak két szál elszívására jutott ideje, a többi hatot magával vitte. Nem sokkal azután, hogy megérkezett, faggatni kezdte cellatársát, aki régóta „vendégeskedett” már azon a helyen, hogy ott milyen cigarettát adnak, a „szekun” ugyanis Mărăşeşti volt.

– Itt? – kérdezte meglepődve a rab. – Itt semmilyent! – vágta rá aztán közönyös arccal. 

 – Na ne mondja, s akkor én itt mit fogok szívni?

– Legfeljebb a levegőt és a fogát – mosolygott rá fanyarul a másik. 

Hirtelen eszébe jutottak a félretett cigaretták. Kivett egy szálat a csomagjából, aztán kopogott az ajtón, úgy, ahogy azt odaát, a 

„szekun” megszokta, hogy jöjjön az őr, és adjon tüzet. Hívására egy bánatos arcú, lomha mozgású magyar férfi jelent meg az ajtóban.

– Kérek szépen egy tüzet, őrmester úr! – mutatott Jenő a cigaret-tára.

Az őrmester ránézett, aztán becsapta az ajtót és eltűnt a szeme elől. Jenő azt hitte, gyufáért ment, el sem mozdult az ajtótól, úgy várta. Legalább egy félórát álldogált ott, de semmi sem történt. Megint kopogtatott, akkor végre újra feltűnt az előbbi alak. 

         – Őrmester úr, kértem szépen, hogy adjon nekem egy tüzet – mondta Jenő sértődöttséget színlelve. A másik meg se szó, se beszéd, újra bevágta az ajtót.

– Ez bolond? – kérdezte Jenő rabtársától.

 – Nem bolond, csak nem szabad hozzánk szóljanak.

– Ez azt jelenti, hogy én itt nem fogok cigarettázni?

– Igen, ez körülbelül azt jelenti!

Fogta a még meglévő hat darab cigarettát, és szó nélkül bevágta a küblibe. 

– Na és mi van akkor, ha én nem cigarettázom? – vonta kérdőre önmagát. – Semmi! Nem cigarettával jöttem a világra, és valószínű, hogy nem is azzal fogok távozni a földi életből. 

Akkor nem sejtette, hogy azt a hat szál cigarettát még sokszor vissza fogja sírni.

Pár nap múlva visszavitték a szekura, és még egy hónapig vallatták. Aztán irány újra a börtön, most már véglegesen. Először egy 32 ágyas cellát kapott. Itt kényelmesen elfért, hiszen nem kellett senkivel osztoznia a helyiségen, válogathatott az ágyak közül. Unalmában „házkutatásba” kezdett. Észrevette, hogy az egyik ágy lába alá valami papírféle van bedugva. Felemelte az ágyat, és lássanak csodát, a Vörös Zászló nevű újság egyik lapszámát találta meg összehajtogatva. Azonnal abbahagyta a kutatást, leült az ágy szélére, és egy szuszra mindent elolvasott. Három hónap után rendkívül jólesett betűket látni, miközben falta a sorokat, a rabságról is megfeledkezett. Aztán összehajtogatta a lapot, és zsebre vágta. Ezután még jobban belelendült a kutatásba. Észrevette, hogy egy másik ágy lába alatt a padlódeszka egy darabkáját feltörték, majd visszahelyezték eredeti helyére. Óvatosan felemelte a letört padlórészt. Újságpapírba csomagolt puha tapintású anyagot talált alatta. Izgatottan bontotta ki, és nemsokára negyedkilónyi vágott dohányt pillantott meg. Jaj, istenem! – sóhajtott fel hangosan. Úgy megörvendett a dohánynak, mintha a szabaduló-levelet nyomták volna a markába. 

Később viszont rengeteget szenvedett azért a dohányért. – Bárcsak ne találtam volna meg – ismételgette órákon, napokon keresztül. Miután ugyanis áthozták a szekuról, teljesen megfeledkezett a cigarettáról, nem hiányzott, nem kívánta, nem is gondolt rá. De ahogy megérezte a dohány illatát, ellenállhatatlan erővel tört fel benne a cigaretta utáni vágy. Nem volt többé egy nyugodt perce sem egészen a szabadulásig. A kezében volt a dohány, a papír, de nem volt mivel meggyújtani. Csak szagolgatta, és csepegett a nyála. Futott ajtóhoz, ablakhoz, de azt sem tudta, hogy miért, hiszen sehol nem várta senki egy szál gyufával. Aztán tovább folytatta a kutatást, de most már olyan ütemben, mintha világbajnoki címért versenyezett volna. Hiába, minden fáradozása kudarcot vallott, gyufának nyoma sem volt.

Egyszer, a késő délutáni órákban furcsa beszélgetésnek vált fültanújává:

– Mi van, Károly bá, kend megint itt van? – kérdezte az őr valakitől.

– Itt bizony, de sajnos az a hülye bíró csak három hó-

napra ítélt, pedig abban reménykedtem, hogy legalább egy évet rám sóz.

– Hát maga szereti itt a börtönben, Károly bá?

– Hogyne szeretném, őrmester úr, hiszen itt mindenem megvan, nem bajlódik senki velem, ezt a folyosót tisztán tartom, ennyi az egész munkám.

Amikor az őr elment, Károly bá éppen a Jenő ajtaja előtt súrolgatott. Jenő halkan megkopogtatta az ajtót:

 – Károly bácsi, legyen szíves, adjon be nekem egy gyufát – suttogta. Az öreg nem szólt semmit, de abbahagyta a súrolást. Jenő szinte könyörögve ismételte meg a kérést. Kis időre csend lett, aztán Károly bá az ajtó nyílásához lépett, és suttogva beszólt:

– Kutyaszart az orrodra! Ne politizáltál volna, s akkor most volna gyufád.

– Károly bácsi, drága Károly bácsi, az istenre kérem, segítsen rajtam, adjon egy tüzet. Imádkozni fogok magáért, és amikor kiszabadulok, adok magának egy veder pálinkát, csak éppen most könyörüljön meg rajtam.

– Semmit! Ülj csak ott a seggeden, és politizálgass!

Ezután valahányszor meghallotta, hogy az öreg az ajtó közelében takarít, mindig kérte, hogy adjon tüzet vagy gyufát, de Károly bácsi keményszívű  cigány ember volt, sohasem könyörült meg rajta. Jenő egy idő után abba is hagyta a rimánkodást, belátta, hogy semmire sem megy vele.

Hétfőnként borbély jött a rabokhoz, egy jóindulatú szentkereszt-bányai roma gyerek. Természetesen sohasem egyedül érkezett,  a szolgálatos őr kísérte, és el sem mozdult mellőle egy pillanatra sem, nehogy szót tudjon váltani az elítélttel. Így szólt a parancs. Voltak azonban olyan jóérzésű, becsületes őrök is, akik nem mentek be a cellába, mindig kint álltak meg az ajtó előtt, sőt olyan is akadt közöttük, aki elsétált a folyosó túlsó felébe, és ott hangosan tereferélt a kollégájával. Ilyenkor ők is nyugodtan elbeszélgethettek a fiúval.

Első alkalommal olyan őr volt bent, aki el sem mozdult mellőlük. Jenőnek mégis sikerült odasúgnia, azaz inkább csak száját mozgatva jeleznie, hogy: gyufa, gyufa! A fiú megértette kívánságát, fürgén forgolódott Jenő körül, pamacsolt, ha kellett, ha nem, s egyszer úgy fordult, hogy a köpenye zsebét elébe tartotta, nekinyomta a mellének. Jenő megértette a cselt, és lélegzetét is visszafojtva, lassan, óvatosan benyúlt a zsebébe. Drága jó istenem! A borbély zsebe tele volt cigarettával és gyufával. Egy halom, gumival összekötött gyufát és egyetlen szál cigarettát emelt ki onnan. A művelet alatt szíve a torkában zakatolt, nem is csoda, hiszen nem sok ilyen izgalmas pillanatot élt át azelőtt. Amikor kivette a kezét a borbély zsebéből, hirtelen nem tudta, hová dugja a zsákmányt. Aztán a bal kezével kigombolta ingét a mellén, az alá eresztette be szerzeményét. Annyira izgult, hogy mire a fiú megborotválta, teljesen leizzadt, és remegett. Miután elhagyták a helyiséget, és az őr bezárta az ajtót, Jenő azonnal rágyújtott és elszívta azt az egy szál cigarettát, amit kivett a borbély zsebéből. Utána még egyet sodort az újságpapírból és a kincsként őrzött dohánykészletből.  Kimondhatatlanul jólesett neki. Aztán a dohányt és a gyufát is a törött padló alá rejtette, hogy nehogy megtalálják nála, és elvegyék. Vacsora után még elszívott két szálat. Ez feledtette az étel pocsék ízét és az egyedüllétet.

       Másnap reggel a szokásos program után bement hozzá az őr, és utasította, hogy szedje a cuccait, mert átteszik egy kisebb cellába. Jaj, a gyufa, a dohány – szorult össze Jenő szíve. Hogy tudja kivenni onnan? Sehogy! Indulni kellett, rejtett kincse a padló alatt maradt.

(Folytatjuk)

Kisadorjáni Szilágyi Domokos