Underground story

Kitalálták, hogy ott körforgalmat és aluljárót létesítenek, de úgy, hogy az akkori divat szerint a környéken mindent lebontanak, s modern épületeket húznak fel. Összetanakodtak, s neki is fogtak vasfogú, erős karmú gépekkel. Aztán jött egy kis bumm-bumm, hercehurca a téren, s más bácsiknak kellett folytatni azt, amit korábban elkezdtek.

Fotó: Vajda György

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy marosvásárhelyi útkereszteződés, amely az évek során zsúfolttá vált. Még a komcsi bácsik eldöntötték, hogy valamit tenni kell, hiszen a pléhszekerek igen sokszor összeakaszkodtak, és mérgükben kipufogógázzal bosszantották a környéken lakókat. Kitalálták, hogy ott körforgalmat és aluljárót létesítenek, de úgy, hogy az akkori divat szerint a környéken mindent lebontanak, s modern épületeket húznak fel. Összetanakodtak, s neki is fogtak vasfogú, erős karmú gépekkel. Aztán jött egy kis bumm-bumm, hercehurca a téren, s más bácsiknak kellett folytatni azt, amit korábban elkezdtek. A terv változott, kiegyenesedett a körforgalom, s valaki kitalálta: pláza kell! Aztán a sok okos bácsi többször is összeveszett azon, hogy ki és hogyan alakítsa ki a teret. S míg a szócsaták hónapokig, sőt évekig tartottak, elfogyott a pénz, szűkült, módosult az elképzelés. A vásárhelyiek megszokták, elfogadták: ez egy mesés hely, ahol minden elképzelhető.

Aztán jött egy másik bácsi, aki igen beragadt a trónszékbe, s néha az asztalra csapott, összeszövetkezett a kolozsváriakkal, s aztán együtt lökdösték a szekeret ideoda. Közben két évtized alatt (mások addig megjárják az üveghegyeket, s vissza is térnek onnan) elkészült a nagy, fényes gyalogátjáró az útkereszteződésnél, ahol ugyanúgy várakoznak a pléhszekerek, mint korábban, s mérges gázzal gőzölik a villanyrendőrre váró gyalogosokat és másokat. Egyszer a sok okos bácsi megint sokáig azon vitatkozott, hogy ki költözzön be a kivikszelt lukba. Aztán volt gazda, s nem akadt bérlő, máskor akadt bérlő, nem volt ár…, míg végül a nagyfőnök bácsi eldöntötte, semmi dirr-durr, leveszik a rácsot, hadd használja a pórnép az átjárót.

Azóta feketébe öltözött lovagok ügyelgetnek arra, hogy senkinek ne ártsanak a fehér falú üvegkalickák. S fent, ameddig megszokják az új, föld alatti ösvényt, a gyengébbek kedvéért üzemben hagyták a zebrát. Most egy új varázslatra, csodára várnak a folyton-folyvást vitatkozó városatyuskák: miként népesüljön be az alvilág, hogy ennek csudájára járjanak majd a vásárhelyiek és a messzi földről érkezők. Úgy tűnik, a gazdasági válságsárkány elijesztette a sok kalmárt, mert még nem jelentkeztek a vásárok városának aluljárójában. Annál több viszont a gonosz kalandor, aki lábnyomát, kézjegyét és piszkát hagyja e különleges helyen. Nekik nem a falak ártottak. S úgy menet közben az is kiderült, hogy bár éveket dolgoztak azon, hogy elkészüljön a mély csoda, imitt-amott mégsem végeztek tökéletes munkát az építők. A régi szép időkre emlékeztetően sztalaktitok és sztalagmitok alakulnak lassan ki a pádimentumon s a mennyezeten. Még nem annyira látványos a folyamat, de helyenként állandósulnak a víztócsák, mintha tükröt tartanának fésülködéskor a gonosz mostohának.

Mi is nézhetjük magunkat a saját tükrünkben, ott underground. Ez a történet rólunk szól, marosvásárhelyiekről, de nem csak. A Kőműves Kelemen-féle legendák a modern korban tovább élnek, sőt adaptálódnak. S eszerint ki-ki a maga módján hagyja majd az utókorra védjegyét, aluljáróban vagy fölötte…

A mese folytatódik…