Hétköznapi történet
Első látásra azt hittem róla, édesanya. Úgy tartotta az ölében a másfél éves, barna kisfiút, és olyan féltő gonddal csitította, amikor az apróság leszállni vágyva vaszkalódni kezdett, mintha a sajátja lenne. Tulajdonképpen az is volt: az öccse.
Felnőttesen szép arca, nőies alakja téveszthetett meg, azért hittem az alig tizennégy éves lányról, hogy már a húszat is eltöltötte. Éjszaka költöztek be családjával a földszinti tömbházlakásba. Nagy kartondobozokban hozták addigi életüket. Csak a faltól falig érő, színes szőnyegeket nem csomagolták be, az álmatlanságban szenvedő szomszédok azokat egyenként végigcsodálhatták. A bejárati ajtót kitámasztva, bátor derűvel vonultak be a négyszögletű térbe, mint akik végre hazaérkeztek.
Az alacsony, fiatal nőről, aki a borostás férfival cipekedett, azt hittem, az apróságot ölben tartó lány testvére. Pár nap múlva azonban kiderült, hogy ismét tévedtem.
– Anyuval olyanok vagyunk, mint a barátnők. Csak tizenöt év korkülönbség van köztünk, biztos ezért ilyen közeli a kapcsolatunk. Sohasem parancsolgat nekem, mindent meg tudunk beszélni, és tiszteletben tartjuk egymás döntéseit – mondta Jessica megismerkedésünkkor.
– Korábban hol laktatok? – kérdeztem.
– A város másik végén, egy garzonban. Kinőttük – kacagott fel kislányosan, aztán komolyabb hangon folytatta: – Akkor kezdett szűk lenni, amikor anyu hazajött a szülészetről Rómeóval. Hónapokig vadásztuk a kiadó lakásokat, amíg egy újsághirdetésben erre rátaláltunk. A tulajdonos először azt mondta, sok a jelentkező, még meg kell gondolja, kinek adja ki, de aztán minket választott. Igaz, kicsit több a bér, mint a korábbi helyen, de pár hónapja anyu is visszament dolgozni, így kibogozzuk valahogy.
– Mivel foglalkoznak a szüleid?
– Apu egy építkezési cégnél dolgozik, anyu egy nonstopban (sz. m.: éjjel-nappali boltban) elárusító. A tesómra én vigyázok a legtöbbet, amikor aput a főnöke külföldi munkára küldi, és anyu éjszakás, egyedül vagyok otthon a kicsivel. De nincs gond, megetetem, elaltatom. „Elvagyunk”. Igaz, a régi lakásunkban egyszer nagyon megijedtem. Valamikor éjfél után arra ébredtem, hogy valaki kilincseli a bejárati ajtót. Magamhoz szorítottam Rómeót, és még a lélegzetemet is megpróbáltam visszatartani. Másnap aztán a fölöttünk lakó szomszédasszony, aki mindig messziről bűzlött a pálinkaszagot leplező erős kölnitől, megkérdezte, hogy nem ébresztett-e fel minket az azelőtti éjszaka, mert későn jött haza, és eltévesztette az ajtót. Akkor megkönnyebbültem, de azóta, ha éjszakára kettesben maradunk az öcsémmel, meg sem próbálok elaludni. Filmeket nézek, skype-olok, őrzöm a házat. Csak másnap rossz, ha iskolába kell menni.
– Hányadik osztályba jársz?
– Mivel kiskoromban nagyon beteges voltam, egy évvel később kezdtem az iskolát, mint a velem egykorúak. Most hetedikes vagyok. Nem igazán szeretek suliba járni, nem látom annyira értelmét. De a költözés miatt a következő tanévtől átjövök az itteni iskolába, itt talán minden jobb lesz. Már most szereztem egy csomó új barátot, akik majd osztálytársaim lesznek. Valahogy a fiúkkal könnyebben szót értek, lazábbak, belevalóbbak, mint a lányok. Jókat szoktunk sétálni, beszélgetni a környékbeli hajtányosokkal. Sokan közülük járni is szeretnének velem, de nekem már egy éve van barátom, és hűséges típus vagyok.
– Legszívesebben mivel töltöd a szabadidőd?
– Imádok zenét hallgatni, táncolni. A hiphop a kedvencem. Még a reggeli takarítás közben is gyakorolom a mozdulatokat. A korábbi lakásunkban sokszor fel is kopogott az alattunk élő idős házaspár, időnként rendőrséggel is fenyegetőztek, pedig a csendórát mindig betartottam. Mindenesetre jó, hogy itt földszinten vagyunk. Amikor anyuék szabadok, gyakran jönnek hozzánk vendégek. Nagy a család, segítjük egymást, amivel lehet, ha elromlik valami a háznál, mindig van, aki megjavítsa, hétvégenként pedig együtt bulizunk.
– Hogyan képzeled el az életed felnőttként?
– Nagyon szeretem a kisgyermekeket, úgyhogy leginkább dadus lennék egy bölcsődében. Emellett még a fodrászat érdekel, középiskolát is majd úgy választok, hogy kitanulhassam ezt a szakmát. A barátnőim hajával már most sokat kísérletezem, festeni, kontyot készíteni is tudok, és általában elégedettek az eredménnyel. – Pár perc gondolkodás után folytatta: – Saját gyermekeket is szeretnék, legalább hármat. Anyu még tíz év múlva is fiatal lesz, biztos besegít majd a nevelésükbe.
Jó pár hónap eltelt a beszélgetésünk után. Jessicával és szüleivel mindegyre összefutottunk a lépcsőházban, amikor pedig nem találkoztunk, hangos nevetésük vagy vitájuk mindig megtalált, ha elhaladtam a lakásuk előtt. Nemegyszer előfordult, hogy a lány lépteim hallatára ajtót nyitott, csak azért, hogy köszönhessen. Karácsonykor és szilveszterkor zenével töltötték meg a korábbi ünnepekkor némán szendergő lépcsőházat. Jó volt a közelükben élni. Ezért is bántott, amikor egyik napról a másikra ismét bedobozolták mindennapjaikat. Talán nem saját akaratukból költöztek el, a tulajdonossal nem tudtak megegyezni valamiben. Helyükre komor, fegyelmezett albérlő költözött. A csend.
