Uhá!

Sokáig nem értettem, miért sikoltoznak a lányok olyan furcsán. Esterházynál láttam, hogy a szlovák nők a szerelmi csúcson azt sivítják: Joj! 

Nálunk a lányok, nemcsak lányok, asszonyok is, kijártak a Kisutcán lévő közkútra. Az sem viselt normális nevet, mert csak így emlegettük: Fickút.

Ennek könnyebb volt a végére járnom, hiszen akkor még ott búslakodott kávája fölött a sírós fürtű szomorúfűz. Hamar rájöttem: a románok mondják fickútnak a Fűzkutat, és ezt az én születésem utáni kollektivizálásos időkig a korcsosuló nyelvű magyarság is használatba vette. A félelem nagy úr, a hasonulási ösztön erős. Pedig a lehajtott fejű búza is járhat pórul. Elüszkösödik, kiürül a kalásza.

De az Uhával nehezen boldogultam. Mivel a falumat a reformáció idején két másikkal, Bonyhával és Csávással együtt a szászbogácsi lutheránus esperesség oltalmába helyezték, a katolikus religión maradt népség szászoknak gúnyolta őket, így lett belőlük Szászbonyha, Szászcsávás (lakosai ma is büszkék rá, azt hiszik, szász ivadékok!) és Szászdányán. Csak a mi falunk érintkezett szász településsel, Jövediccsel, értelemszerűen nálunk kellett volna élnie a legtöbb szásznak vagy ilyen származéknak. De nem élt ott egyetlenegy sem, mint ahogy Bonyhán és Csáváson sem.

Ezért fölöttébb gyanúsnak tűnt barátaim feltételezése, hogy ez az Uha! a Kányádi Sándor Nagyküküllő című gyönyörű költeményében emlegetett „kényes testű szász leánykák” hirtelen érzelemkitörésének a hangja volna, mikor, teszem azt, a legények rájuk loccsantanak egy csupor jéghideg vizet a Fickúton. A Fűzkúton.

Később szinte az ölembe hullott a magyarázat. Még élt néhány öregember, egyikőjük a szakállszárítóként használt kivénhedt kapualjban kiejtette kezéből a dohányát, és kétségbeesve nézett félvakon a világba. Hogy ezt a kárt ki téríti meg majd őneki.

Semmi baj, Nyekuláj bácsi, mondtam, és markába nyomtam egy pakk lapos Marosestit.

Nyekuláj magyar szón iskolázódott, az Udvarban volt kulcsos ember, hirtelen felkiáltott: Hűha!

Majd románra fordította a szót: Uhá, drága, mulcumeszk frumosz!

Hol hallotta ezt a Hűhát, kérdeztem. „Hát az úri asszany, mikó fenn a ker’be csecserészte a Mélcsás, úgy csált, min’ha valami nagy pénzt vaj mit látatt vóna lenn a főden, he.”

A falu népe mindenben koppintotta az udvari módit. Mihelyt nyeregbe kerültek a románok, a Hűha! helyett már ez csiklandotta a férfiak fülét: Uhá! 

Egyik részen sem tudták, mit jelent, honnan jön, hová megy.

Csak éppen olyan jól hangzott.

Ma már semmit sem hallani.