Kláritól idegen volt a távolságtartás fogalma. Nem annyira fizikai értelemben, mint lelkileg, szellemileg kereste mindig mások közelségét. Senki előtt nem voltak titkai, akár egy szélesre tárt szárnyú, áttetsző üvegmadárnak. Talán ennek a szemmel látható nyitottságnak köszönhette, hogy gyerekkorától megtalálták a csalók.
– Kisiskolásként ártalmatlan füllentéseknek dőltem be, amikből tulajdonképpen nem származott károm, legfeljebb kinevettek a hátam mögött – kezdte történetét tiszta tekintetű beszélgetőtársam. – Másodikban például az egyik osztálytársnőm elhitette velem, hogy Indiában született, és aranypólyában ringatták. Csodálatot váltott ki belőlem a „származása”, így, amikor csak kérte, bemásoltam a matematika- és helyesírás-füzetébe a házi feladatokat. Hasonló módon „adóztam” az általános iskola felső tagozatán a számomra legszimpatikusabb fiúnak, aki „bevallotta”, hogy nagyon tetszem neki, és akkor tenném igazán boldoggá, ha megoldanám helyette földrajzórák előtt a házit. Rajzoltam is szorgalmasan hetente kétszer a térképeket, amíg egyszer meg nem láttam csókolózni a „lovagomat” az iskolaudvaron egy ismerős lánnyal a párhuzamos osztályból. De ebből sem tanultam, az igazi átverések ugyanis csak a későbbiekben következtek.
– Gondolom, azok is érzelmi ráhatással – jegyeztem meg.
– Többnyire. A párkapcsolati csalódásokat inkább nem részletezem, mert ha belekezdek, ránk esteledik, az egyik legnagyobb csapdahelyzetet viszont elmesélem, hátha mások is tanulnak belőle. Nem sokkal az egyetem befejezése után kétségbeesett álláskeresésbe fogtam, talán mert úgy éreztem, semmire sem vagyok alkalmas a végzettségemmel. Tudod, a zavarosban „halászók” mindig eltalálják, mikor és kinek kell felkínálni a „csalit”, mintha rá lenne írva a kiszemelt áldozatra, hogy őt válasszák, mert könnyű préda. Egy hirdetőújságban találtam rá arra a titkárnői állásra, ami az első pillanattól megtetszett, így jelentkeztem rá. Egy negyedórás interjún kellett részt vennem, és persze szükség volt a szakmai önéletrajzomra is. A központi székhelyű irodában végig az volt a benyomásom, hogy egy nagyon menő cég holdudvarába kerültem, annál is inkább, mivel a két, szuperelegáns társtulaj „elárulta”, hogy több mint harminc jelentkezési iratcsomót kell majd átfésüljenek.
– Mivel foglalkozott a cég? – szóltam újra közbe, mert egyértelmű volt, hogy Klári kerüli a beazonosíthatóság lehetőségét.
– Külföldi állások közvetítésével – mondta vonakodva. – Azt persze nem kötötték az orromra, hogy ez pontosan hogyan zajlik, én pedig nem kíváncsiskodtam. Röpködtem a boldogságtól, amikor megtudtam, hogy a munkakeresők hatalmas választékából éppen nekem szavaztak bizalmat. A feladatköröm főként telefonbeszélgetésekből, munkaajánlat-csomagok postázásából és a kitöltött szerződéseket visszaküldő jelentkezők adatainak feldolgozásából állt. Fogalmam sem volt arról, hogy a jó pénzért küldött álláslehetőségek tulajdonképpen internetről gyűjtött, nagyrészt már érvényüket vesztett hirdetések, és a cég, amelyet képviselek, egyetlen külföldi vállalattal sem áll szerződéses viszonyban. Két évtizeddel ezelőtt még nem ismerték ki magukat annyira az emberek a virtuális világban, pláne a peremvidékek lakói, akik szinte bármit hajlandók voltak „bevenni” annak érdekében, hogy kiszabaduljanak az otthoni kilátástalan környezetből. Ez a társadalmi réteg képezte a kamumunkát közvetítő cég első számú célpontját.
– Hogyan jöttél rá, hogy átverés az egész?
– Nem telt el egy hónap a felvételem óta – szerencsémre még munkakönyv nélküli próbaidős voltam a cégnél –, amikor elindult a felháborodott kliensek telefonáradata. Még egy moldovai falucskából is hívtak, amiről addig nem is hallottam. Időbe telt, mire bennem is összeállt a kép. Akkor már a felmondásom sem kellett beadnom, a fő munkaeszközt, a cégtelefont ugyanis a kifizetetlen számlák miatt kikapcsolták, a munkaadóim által bérelt irodahelyiségre pedig lakat került. A főnököm – akit az üzlettársa menet közben faképnél hagyott – kitalálta, hogy költöztessük az egész melót az én lakásomba, de erre természetesen nemet mondtam, és megszakítottam az „úriemberrel” a kapcsolatot. Évek teltek el, mire igazán felfogtam a veszélyhelyzetet, amibe hihetetlen naivitással keveredtem bele. Mindenesetre a későbbiekben sokkal óvatosabb lettem ezen a téren, és mielőtt állásinterjúra jelentkeztem, igyekeztem mindig utánanézni a munkaerőt toborzó cégnek. A múlt év végén mégis szinte újra megjártam, igaz, egy egészen más forgatókönyv szerint. Olvastam az interneten, hogy mostanában nagy keletje van az 1999-es napfogyatkozás emlékére kibocsátott, forgalomból rég kivont 2000 lejes bankjegyeknek, a kis példányszámban kiadottakért akár négyjegyű összeget is lepengetnek a régiséggyűjtők, de pár száz lej egy „közönségesebb” retro kétezresért is elkérhető. Tudtam, hogy az íróasztalom fiókjában ott lapul egy ilyen papírpénz, gyorsan lefotóztam, és a képet feltettem az egyik ismert internetes adok-veszek oldalra. 200 lejt kértem az emlékpénzért, és azt is feltüntettem, hogy – mivel a bankjegy kissé gyűrött –, az ára alkudható. Még aznap jelentkezett is egy állítólag Mangalián élő érdeklődő, de nem a virtuális vásártéren, hanem a telefonszámommal beazonosítható WhatsApp Messenger szolgáltatáson keresztül. Furcsa volt, hogy egyezkedés nélkül hajlandó kifizetni az eredeti összeget, és hogy elzárkózik az említett hirdetéses felületen való kommunikációtól, de teljes mértékben akkor győződtem meg a csalási kísérletről, amikor a bankkártyám adatait kérte, hogy még aznap „utalhassa” a pénzt. Sok évvel ezelőtt talán bedőltem volna ennek a húzásnak. Amikor az illetőnek megírtam, hogy átverés az egész, csak annyit válaszolt, hogy „oké”, és kilépett a hálózatból. Több ismerősöm javasolta, hogy jelentsem az esetet a rendőrségen, de pár hét volt még karácsonyig, és valahogy nem vitt rá a lélek, hogy bárkinek – akár egy gátlástalan csalónak is – ártsak. Azt viszont már akkor elhatároztam, hogy amint alkalmam lesz rá, másokkal is megosztom, hogyan néztek újra „madárnak”. Hátha olyanokhoz is eljut a történetem, akik annyira hisznek az emberi jóindulatban, mint egykor én.
