Túl a százon

A fekete kendő alól apró, fényes, halványkék bogarakként világlanak elő a szemek. Kissé megdőlve ül az ágy szélén a törékeny termetű, idős asszony, olyan földöntúli némaságban, hogy észre sem vennénk, ha a menye feléje nem mutat.

Fotó: Nagy Tibor

A fekete kendő alól apró, fényes, halványkék bogarakként világlanak elő a szemek. Kissé megdőlve ül az ágy szélén a törékeny termetű, idős asszony, olyan földöntúli némaságban, hogy észre sem vennénk, ha a menye feléje nem mutat. Szilágyi Róza tavaly novemberben töltötte századik esztendejét. Az a nap ünnep volt Magyarón, több virágot kapott, mint egy végzős diák, és a községvezetés, illetve az egyház is felköszöntötte otthonában, ahova váratlan vendégként léptünk be a múlt héten.

– Tíz éve semmit nem hall. A szeme viszont nagyon jó, szemüveg nélkül olvassa az újságot. Még a Szentírás betűit is látja – világosított fel Szilágyi István, Róza néni 80 éves fia, aki feleségével közösen gondoskodik édesanyjáról.

– Jöjjön, anyám, látogatói érkeztek – segítette fel anyósát a 71. évében járó asszony. Szilágyi Róza összekulcsolt kézzel állt meg az asztalnál egy pillanatra, szája néma szavakat formált, mint aki egy képzeletbeli templomban igehirdetésre vár. Miután leereszkedett a székre, érdeklődve nézett ránk.

– Ki fia vagy? – fordult csendesen a kollégámhoz, aztán, az útbaigazítás után kiolvasta nevét az aznapi Népújság címlapfotója alatt.

– Mindig leírjuk neki, amit szeretnénk, úgy kommunikálunk vele. A szájmozgásból nem tudja leolvasni a szavakat – mondta a fia, majd párjával közösen meséltek Róza néni napjairól.

– Reggelente egyedül tisztálkodik, öltözködik, aztán ledől olvasgatni. Közben el-elszunnyad. Ebéd után kimegy a tornácra, onnan nézi az egykori családi házat, ahol született. Nagyon vágyik a társaságra, mindig kér bennünket, hogy üljünk le melléje beszélgetni. Azt is figyeli, hogy van-e valaki a ház előtt, és ha igen, szól nekünk, hogy miért zártuk be a kaput, így nem tud bejönni a vendég. Apám cipész-csizmadia volt, és édesanyám megszokta, hogy sokan jártak a házunkba az évek során, mindig volt pár kedves szava a kliensekhez. Fiatal korában nagyon tevékeny volt, és most is szeretne segíteni nekünk mindenben, de belátja, hogy ez már nem lehetséges – mesélte a fia. Vendéglátóinktól azt is megtudtuk, hogy az idős asszony a 92. születésnapja után többé nem számolta az éveket, ha koráról érdeklődnek, csak világra jötte esztendejét mondja: 1914. Erről hamarosan mi is meggyőződhettünk. Később Róza néni hajdani osztálytársait emlegette, különösen azt, akiből pap lett.

– Mentünk szolgálni Besztercére, miután kijártuk a negyedik osztályt. Most nem mennek szolgálni, se nem szőnek, se nem fonnak – jegyezte meg, mikor újra megszólalt.

Miután elköszöntünk, a házaspár az ajtóig kísért, közben arról beszéltek, hogy nekik nem született gyermekük, ezt a szerepet most Róza néni tölti be az életükben. Korábban az év egyik részét városon, a másikat vidéken töltötték, és mindig vitték magukkal az édesanyát. Róza néni azonban mindig csak Magyarón érezte jól magát, ez is befolyásolta a döntést, hogy végleg hazaköltözzenek. A százegyedik évében járó asszony székéről kicsit megemelkedve intett felénk, mielőtt kiléptünk a szobából. Aztán újra a kezében tartott újságba rejtette tekintetét.