Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A miniszteri posztjától megvált Eugen Nicolăescu múlt héten amolyan búcsú-sajtónyilatkozattal vont mérleget a média előtt. A polgárok szemszögéből sajnálatosnak nevezte, hogy a társadalmi reformokat a politikum politikai okokból kifolyólag megakadályozta, és arra buzdította a politikusokat, hogy gyakrabban gondoljanak az emberekre.
A minisztersége elején nagy ígéreteket tevő és ezekből az elmúlt másfél év során igen kis dolgokat beváltott Nicolăescu ötoldalas kommünikében fanyalog azon, hogy a szaktárca által elképzelt tervek, programok miért nem válhattak valóra. A liberálisok lefektették e programok alapjait, a volt miniszter szerint pedig most már nincs pardon: csak az nem reformálja meg a rendszert, aki nem akarja! Az „alapok”, amikre a tenni akaró politikusok építhetnek, az egészségügy igen sokrétű problémáira próbálnak legalább jogszabályi szinten megoldást találni, alkalmazhatóságuk azonban igencsak megkérdőjelezhető.
A legtöbb, Nicolăescu előtt vagy idejében kidolgozott jogszabály, törvénymódosítás, terv, stratégia még csak papíron létezik, a közvita valamely szakaszában található, a szociálliberális szakadás nyomán tisztségbe került új illetékesek pedig vagy folytatják az amúgy is megkésett folyamatot, vagy több témában visszarendeződés várható. Az újítással való késést Nicolăescu a kommunikáció, a transzparencia javításával magyarázza: a nagy horderejű egészségpolitikai kérdések megvitatására munkacsoportok alakultak, közvitákra került sor. Szóval: egy éven át kerekasztal-beszélgettek a reformkérdésekről, miközben alig változott valami a rendszerben.
A legfőbb változást ugye az egészségbiztosítási alapcsomag (a kapcsolódó egészségügyi kártyával) generálta volna a rendszerben, a reform két másik fontos alkotóeleme a gyógyszerlisták, illetve – megtakarítási szempontokból – a közbeszerzési rendszer szigorítása lehetett volna. Nicolăescunak nem sikerült életbe ültetni az alapcsomagot, az ártámogatott gyógyszerlistákat stb., de „sikerült” a Cseke Attila idején bezárt 62 kórházból 10-et újranyitni, másik 10-et multifunkcionális központtá alakítani, a többi „majd az országos stratégia szerint alakul át”. Volt influenzavakcina-botrány, volt citosztatikumbotrány, onkológiai gyógyszerkrízis, változatlanul két hónapos várólisták vannak a laboratóriumi analízisekre való előjegyzésnél, az állami kórházak továbbra sem úgy teljesítenek, ahogyan azt a biztosítottak elvárják. Az állam gyengének bizonyul az egyre nagyobb teret nyerő privát egészségügyi szférával, a különböző érdekcsoportokkal szemben, képtelen olyan szabályzókat kidolgozni, amelyek valamelyest tisztább vizet öntenének a poharakba.
Persze, a kisember, a kiszolgáltatott beteg az egészségügy „nagy” és „pozitív” változásaiból még mit sem érez. Pedig várja a változást, jobban, mint a politikusok hinnék. Miközben kórházainkban szívet, májat, vesét transzplantálnak, világszinten is bonyolultnak számító sebészeti beavatkozásokra kerül sor, az alapellátásban, a járóbeteg-szakellátásban helyenként a régi, megszokott kép fogadja a pácienst: reggel korán ambulancia, kivilágítatlan folyosókon keringő betegek, orvosi papírokkal, röntgenfelvételekkel, laboreredményekkel felszerelkezve gyűléseken, átadásokon levő, privát kórházakból késve érkező orvosokra várnak a tömegek. Várótermekké avanzsált folyosók, leszakadt védőhuzatú, piszkos székekkel és még piszkosabb illemhelyekkel, folytonos rohanás közben levő mogorva személyzet közepette. Egészségügyi rendszerünk tükörképe.