Tolószékben az orvosi hivatásról

Dr. Ádám Gyula általános orvost, főorvost az 1980-as években ismertem meg, amikor a mezőcsávási körzeti rendelőt vezette. Éveken át kis motorbiciklivel járta a kilenc faluból álló községet, ahol aranykezű doktornak tartották, aki a lehetetlen helyzetekben is segíteni tudott a betegeken.

Dr. Ádám Gyula általános orvost, főorvost az 1980-as években ismertem meg, amikor a mezőcsávási körzeti rendelőt vezette. Éveken át kis motorbiciklivel járta a kilenc faluból álló községet, ahol aranykezű doktornak tartották, aki a lehetetlen helyzetekben is segíteni tudott a betegeken. Bihar faluból származó fiatalemberként először postai szakiskolát végzett, s később postahivatalt is vezetett, majd a háború után orvos barátja beszélte rá, hogy a marosvásárhelyi orvosi egyetemre felvételizzen. 1952-től nehéz anyagi helyzetben levő hallgatóként évekig a kórbonctani intézet folyosójának egy beugrójában húzta meg magát, s ez idő alatt az egyetemen kisállatgondozóként dolgozó gróf Teleki Mihállyal került jó kapcsolatba. Ahogy iskoláskorában, az egyetemen is a legjobbak között volt, s harmadéves korában kórbonctani előadások tartására kérték meg. Bár a sebészet iránt vonzódott, 1959-ben általános orvosnak nevezték ki Hunyad megyébe, majd később Mezőcsávásra, ahol a ma is álló emeletes orvosi rendelő az ő irányításával épült. Megyei szinten mintaegységnek számított hosszú éveken keresztül, a felnőtt- és gyermekrendelő mellett fogorvosi kabinettel, gyógyszertárral és jól berendezett ügyeleti szobával, az épület előtt kis parkkal. A község megbecsülését tükrözte, hogy nyugdíjazása után Mezőcsávás díszpolgárává avatták. A műszaki érdeklődés mellett babanaplót illusztrált, s szívesen rajzolt, szépen írt. A hosszú évekig tartó motorozás miatt elveszítette mindkét lábát, s ma 86 évesen tolószékben él. Szellemi frissességét megőrizve verseket ír, amelyekben pályájára, az orvosi hivatás szépségeire és nehézségeire emlékezik, ahogy a következőkben olvashatják:

Az orvos is csak ember

Az orvos, bár orvos, akkor is csak ember,

Akárhogy nézzük is: jó-e vagy rossz szemmel.

Több mint húsz éven át folytonosan tanul,

S gyógyítani indul szinte tudatlanul.

És mire megtölti egy temető felét,

Csak kezdi sejteni munkája értelmét.

Ádáz harcot folytat, hogy a szenvedőn segítsen

S a halál földi uralmán enyhítsen.

Negyven éven át üget, fut, lohol,

Hogy ha kicsit is, de segítsen valahol.

Nincs egy nyugodt perce, nincsen nyugodt álma,

Tudja, hogy a beteg éjjel-nappal várja.

Bármennyit is rohan, csodára nem képes,

A beteggel végül csak a halál végez.

Így panasz nő ajkán, és elhal a dal is,

Minden betegével kicsit meghal ő is.

De mire kezdené érteni a szakmát,

Mint egy poros aktát, archívumba rakják.

Egy betege marad. Betege? Önmaga.

Nem tudja pontosan, csak sejti, mi baja.

Egyet tud: senki sem segíthet már rajta,

Mivel ő is a halálnak lett rabja.

Úgy hal meg, egyedül, mint bárki más beteg.

Utolsó csatája már végképp elveszett.

Ennyi volt élete. Már nem fut, nem lohol,

Örök csendességben megpihen valahol.

Utolsó útjára sokan elkísérik,

S mint annyi mást: végül őt is elfelejtik.

Dr. Ádám Gyula