Tolnai Ottó is hiányozni fog

*Tolnai Ottó egyik legutóbbi fotója (Forrás: Facebook)

A Kossuth-díjas vajdasági író, költő, műfordító sem lehet többé a marosvásárhelyi irodalombarátok vendége, március 27-én, életének 85. évében elhunyt. Nem csak a vajdasági magyar irodalom kiválósága volt, az összmagyar szellemi élet lett szegényebb távoztával. Nem járt sokszor Marosvásárhelyen, de kedvelte városunkat. A XI. és a XXIV. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár díszvendége volt, mindenik fellépését nagy érdeklődés övezte. Nem tartozott a gyakran nyilatkozó alkotók közé, sikeres pályája utolsó szakaszában az interjúkészítők elől is elzárkózott. Velünk mégis kivételezett, mindkét látogatásakor, 2005-ben, illetve 2018-ban hosszú beszélgetésen vallott magáról, köteteiről. Egy jeles barátja, a vásárhelyi születésű Lorand Gaspar francia költő is ide kötötte, igyekezett bebarangolni azokat az itteni helyeket, ahol egykor Gáspár Loránd is megfordulhatott. Sajnos egyik szándékom, amivel örömöt szerettem volna szerezni neki, a késlekedés miatt meghiúsult. Fotókat akartam küldeni a nemrég felavatott Gaspar-emléktábláról, amelyet az elmúlt hetekben a Köteles Sámuel utcai családi házon helyeztek el. Nem tudtam, hogy Tolnai Ottó beteg, nem siettem a felvételek továbbításával, maradtam a búcsúzkodó sajnálkozással. És azzal az elégtétellel, hogy a vele rögzített beszélgetéseim könyvben is olvashatók. Az első a Míg a magnó összekapcsolt (2006), a másik a Szemben ülünk, beszélgetünk (2021) című kötetben látott napvilágot.

A korábbi a Végtelen flamingó címet viselte. Abból ragadjuk ma ki azt a kezdő részt, amely Tolnai Ottó marosvásárhelyi jelenlétét magyarázza, az író, költő szerteágazó, emberek, témák, találkozások sokaságát egybefonó, gondolattársításos stílusában. 

Végtelen flamingó 

A XI. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár díszvendégeként mutatkoztak be a helybeli irodalomkedvelőknek a pozsonyi Kalligram Kiadó szerkesztői, munkatársai, köztük a vajdasági Palicson élő kiváló költő, író, drámaíró, műfordító Tolnai Ottó. Az újvidéki híres Új Symposion folyóirat egykori főszerkesztője igen sokoldalú tollforgató, számos rangos irodalmi elismerés birtokosa. A könyvvásáron az érdeklődők hozzájuthattak a Költő disznózsírból. Egy rádióinterjú regénye című kötetéhez is, amely 2005-ben elnyerte a Magyar Irodalmi Díjat. A terjedelmes könyv Parti Nagy Lajos hatrészes rádióinterjújának szerkesztett, kiegészített, továbbírt változata. 2004-ben éppen Tolnai kérdező íróbarátja vehette át a jelentős díjat. Örömmel és elégtétellel köszöntöttük tehát Marosvásárhelyen Magyarkanizsa szülöttjét, úgy érezve, hogy az interjúval egy képzeletbeli stafétaváltást is megvalósítottunk. 

– Pontosan egy évvel ezelőtt Parti Nagy Lajossal beszélgettünk ugyanitt. Kissé szkeptikusan nyilatkozott az irodalomról, az irodalmi közéletről, de azt is kifejtette, hogy jól érzi magát Marosvásárhelyen a sok könyv között. Tolnai Ottó esetében is elmondható ugyanez?

– Pillanatnyilag eléggé eufórikus vagyok, ez az állapot nem jellemző rám folyamatosan. Egyébként nagyon szeretek számomra új városokban, új közegben lenni. Marosvásárhelyen már jártam. A festő Nagy Páléknál laktam körülbelül egy évvel a haláluk előtt. Most viszont az a nagy élményem, hogy más vonatkozásban is felfedezhetem Vásárhelyt. Van egy francia kötetem, régebb jelent meg, az innen elszármazott Lorand Gaspar, Gáspár Loránd fordította. Később írtam egy verseskötetet egy katalán festőről, Miguel Barcellről, aki világviszonylatban is fontos művész. Afrikában dolgozik, Párizsban van műterme. Nagy József színházi rendező közvetítésével ismertem meg. Nagy József nemrég járt nálunk Magyarkanizsán, mindketten ott születtünk. Ezt a könyvet szintén Lorand Gaspar fordítja, és egy éve már szinte napi kapcsolatban vagyunk. Csodálatos ember, nagy mester. Már fiatalkoromban felfedeztem. Egy kiadó szintén erdélyi, magyar származású főszerkesztője hívott, hogy szeretne beszélgetni velem a jugoszláv irodalmakról. Kíváncsi volt, hogy miket tartok jónak, miket lenne érdemes lefordítani. Annak a Danilo Kisnek volt közeli ismerőse, aki nekem is jó barátom volt, és fontos európai író, akárcsak Mészöly. Különben egy kötetemet Danilo Kis ültette át szerbre. Szóval társalogtunk, tájékoztattam írókról, költőkről, könyvekről, végül megkérdezte, akarok-e valamilyen kiadványokat. Lorand Gaspar Sol absolu című könyvét kértem és Michaux-nak az Equadorát. Aztán a sors nagy ajándéka, hogy utóbb Gáspár Loránd fordította franciára a verseimet. Sűrű levelezés alakult ki közöttünk. Úgy kezdődött, hogy egy nagy, kitárulkozó levelet írtam neki. Ő pedig franciás precizitással a lényegre tért: dolgozzunk. De attól kezdve, ha valamit nem értett, vagy kisebb filológiai gondjai adódtak, állandóan írt. Én meg bővebben, színesebben válaszoltam, ám egyszer csak azt vettem észre, hogy ő kezd hosszabban beszélni. És mind szebb lett ez a kapcsolat. Mára már szinte meghatóvá vált. Utóbb elmeséltem neki, hogy ez a katalán festő ott volt nálunk, és a feleségem bablevest főzött. A bableves telibe talált. Ifjúkori emlékeket érinthetett nála. Sajnálom, hogy nem értem rá írni neki a mostani utamról, arról, hogy jövök Erdélybe, Marosvásárhelyre. De itt sétálgatva magányosan, egyszer csak eszembe jutott, hogy kellene írnom számára egy kis verset Marosvásárhelyről. Megkérdeztem egy idősebb urat, hogy Gáspár Loránd hol lakott. Többfelé irányítottak. Elhangzott az is, hogy a cukorgyár mellett volt a lakásuk. Ez valahogy megfogott. Gondoltam, majd elmegyek arra. És máris elkezdtem egy verset mondogatni magamban, valahogy olyan képzettársításban, hogy ott, abban a cukorgyárban kezdett őrlődni a sivatag abszolúttá. Ugyanis ő a sivatag költője lett. Tuniszban él. Utolsó levelemben írtam, hogy ennek a szóban forgó festőnek azt mondtam, hogy Lorand Gaspar sétál a sivatagban, és úszik a tengerben. Gáspár Loránd ezt lefordította franciára, és kijelentette, hogy ez egy Tolnai-sor, az én sorom. Most meg én akarom megírni neki fordítva. Hogy jár a vízen, és úszik a sivatagban. A cukorgyári kapcsolat pedig azt sugallja, hogy neki már itt őrlődött a sivatag, a sok cukor. Érdekes ez, hogy egy itteni magyar ember hogyan lesz a sivatag költője. Aztán elkezdtem más vásárhelyiekkel is beszélgetni, az irodalmi estünk előtt megismerkedtem egy idevaló úrral, Kincses Előddel. Kérdeztem, volt-e a gyárnak valami neve? Nem volt, mondta, de megjegyezte, hogy a régi helybeliek szóhasználatában a cukorgyár a „szargyár” mellett van. Az ülepítőt hívják így. Ez már tovább bonyolítja a dolgot. A mostanában felújított régi, szép épületben, a Pálffy-házban történt ez a beszélgetés. Tudom, hogy az a mendemonda járja, miszerint ez az egykori hóhér, az ítélet-végrehajtó háza volt, amit a szakértők cáfolnak ugyan, de a legenda mégis él. És a kívülállóban is elindít valamit, ami már a költő területe. Marosvásárhely tehát lassan kezd bemozdulni bennem, ha az ember megérint egy pontot, abból tovább lehet lépni. Ez is érdekes, na meg persze, az itteni írókkal, irodalomkedvelőkkel való találkozás.

– Úgy képzelem, hogy itt a Főtéren a Városháza és a Kultúrpalota a maga szecessziós pompájával szintén meglepheti az idegent, de a látvány egy délvidékiben otthonosságérzést is kelthet, hiszen ezeknek az épületeknek Szabadkán vannak a társai. Vagy erőltetett ilyesmire gondolni?

– Nem. Amikor először jártam itt, nekem is ez volt a benyomásom. Egyből Szabadkára gondoltam. Nem csak az ottani városháza hasonló, van egy képzőművészeti rendeltetésű, gyönyörű szecessziós épület is, a Reichel-palota. Arról meg az egész szabadkai szecesszióról megjelent egy pazar könyv, azzal kapcsolatban írtam egyszer régebb, hogy kisgyerekkoromban, amikor először mentem Szabadkára, abban a házban lenyűgözött egy hússzínű cserép, megérintettem a kerámialapot, olyan volt, mint egy élőlény. Akkor azt a várost is egy ilyen ponton keresztül érintettem meg. Nálam tehát ilyen párhuzamok is kialakulnak, ha a két helységre gondolok. Ez az izgalmas és szép a világjárásban, ezért jó így utazni. Nehezen vállaltam a jelenlegi kiruccanást, de örülök neki.

(Részlet a Míg a magnó összekapcsolt című kötetből, 2006)

Fotó: Korpa Tamás Forrás: Facebook