Hétköznapi történet
Kapucnist régóta magukévá fogadták a lakótelepi mellékutcák. Kézjegyét hűségesen őrizték a szürke tűzfalak, a gazdátlan bódék, az öreg kerítések. Színt vitt ebbe a szunnyadó világba, pirosat, kéket, zöldet, lilát. A felirat mindig ugyanaz volt, csak a mérete különbözött, a rendelkezésre álló felület és idő függvényében. Főleg az utóbbiból jutott kevés, ha ugyanis valaki „munka” közben meglepte volna, minden bizonnyal bajba kerül. Nevét és ezzel együtt alkotásai tartalmát is ezért látta jobbnak elhallgatni.
– Mióta graffitizel? – kérdeztem beszélgetésünk elején.
– Már évekkel ezelőtt, kisiskolás koromban csábított a gondolat. Mindig vágyakozva néztem a környékünkön megjelenő újabb, színes feliratokat, de tudtam, hogy a szüleim kiakadnának, ha én is megpróbálkoznék vele. Főleg apám reakciójától tartottam, nálunk ő a főnök, és nem jó ujjat húzni vele. Aztán egy nálam pár évvel idősebb haver szólt, hogy van egy csapat, amellyel rendszeresen jár graffitizni. Arról is felvilágosított, hogy milyen boltokban vásárolják a festékeket. Megkérdeztem, csatlakozhatok-e, és mivel rábólintott, másnap este már én is velük mentem.
– Milyen volt az első alkalom?
– Izgalmas. Csak pár festéket vittem, a zsebpénzemből ennyire futotta, de a srácok jó fejek voltak, és megengedték, hogy a sajátjukból is vegyek. Először izgultam kicsit, hogy kezdőként hülyét csinálok magamból, de aztán láttam, hogy nincs gond, tetszik a munkám. Mondták is, hogy van tehetségem hozzá. A csapatunk nevét írtuk fel különböző méretekben és színekben, közben egyikünk figyelte, nem jön-e arra valaki. Párszor én is őrködtem már az első napon.
– Nem féltél?
– A többiek jelenléte biztonságot adott, nem volt miért aggódnom. Az is megnyugtatott, hogy tudtam, nem teszünk semmi rosszat. Középületekre soha nem festettünk, és arra is odafigyeltünk, hogy ne frissen festett, tiszta felületekre, hanem kizárólag málladozó vakolatú, kopott falakra kerüljön a munkánk, amelyek ettől csak jobban festettek. Szóval nem a rombolás, rongálás volt a cél, hanem az, hogy ott hagyjuk a kézjegyünket a város bizonyos pontjain. Egy graffitisnek az a legnagyobb álma, hogy felismerjék a rajzát, érzékeljék a jelenlétét, ezért a könnyen észrevehető, főúti helyek a legkeresettebbek. De nekünk a mellékutcák is „bejöttek”.
– Megvan még a csapat?
– Az alapember kilépése után felbomlott. De már jóval azelőtt kezdett megváltozni a hangulat, szerintem az egyéni ambíciók miatt. Pedig amíg egy hullámhosszon voltunk, minden nagyon jól működött. Rendszerint szürkületkor találkoztunk, és körülbelül másfél órát dolgoztunk együtt. Legtöbbször a környékünkön kerestünk hasznos felületet, de sokszor új helyeket is felderítettünk. Ha trágár feliratokat találtunk valahol, lefújtuk, láthatatlanná tettük. Ez valahogy fokozta a varázst, jónak, fontosnak éreztük magunkat tőle. Amikor nem az utakat jártuk, otthon színes ceruzával, filctollal gyakoroltunk. Egész papírhegy volt akkoriban a szobámban. Csodálkoztak is anyuék, mert az iskolai rajzórákat mindig untam. De szerencsére nem faggattak, inkább örültek, hogy csendben vagyok. Akkoriban sok utcai művészről szóló videót néztem. Így tudtam meg, hogy Nyugaton nem tartják vandáloknak a graffitiseket, Londonban például rengeteg lehetőséget biztosítanak nekik a megmutatkozásra. Bár, ha jobban belegondolok, én ezt nem igazán szeretném. A nyilvános szereplés valahogy éppen a lényegétől, a rejtett alkotás szabadságától fosztaná meg az egészet.
– A csapat szétoszlása után is folytattad a graffitizést?
– Egy-két haverral még el-eljártunk festeni, de ők aztán elmaradtak. Most egyedül megyek, de így, hogy nincs aki figyelje a terepet, sokkal nagyobb a lebukás kockázata. Meg aztán időm sincs már annyi, nyolcadikos vagyok, készülnöm kell a képességvizsgákra, matekből és románból különórára is járok.
– Volt már, hogy észrevettek alkotás közben?
– Csak egyszer, de abból sem lett baj. Még megvolt a csapat, és éppen egy park végében lévő kerítésre festettünk, amikor egy vizslával érkező nő megkérdezte tőlünk, nem félünk-e a kutyától, elengedheti-e szaladgálni. Szóval olyan emberek is vannak, akik kedvesen, elfogadóan állnak ehhez az egészhez. A graffitisekkel szembeni előítéleteket az olyan idióták tartják fenn, és táplálják, akik templomokra, iskolákra firkálnak mindenféle hülyeséget.
– Van-e valamilyen más hobbid is a graffitizés mellett?
– Zenét hallgatok, videókat nézek a neten. Évekig jártam különféle edzésekre, meg gördeszkáztam is sokat. Szeretek sok mindent kipróbálni, de legtöbbször egy idő múlva megunom, és más hobbi után nézek.
– Szerinted így lesz a graffitivel is?
– Nem tudom, de most úgy érzem, ez számomra több mint szórakozás. Minden rajz, felirat én vagyok, önmagam pedig nem szoktam feladni.
