A természettel alkotni

Múlt hónap 3. napján a Sapientia elsőéves tájépítész hallgatói land art gyakorlaton vettek részt. Az akció tanáruk, Căbuz Andrea szervezésében, a Bethlen Gábor Alap és a Székelybósért Egyesület támogatásával, Szabó Zoltán Judóka marosvásárhelyi képzőművész közreműködésével valósult meg.

Ha bizonyos számú, alkatilag különböző ember összegyűl valahol alkotni, magától értetődő, hogy a megközelítések, a születő alkotások is változatosak lesznek. A diákok szárnypróbálgatásai sokszínűségükkel viszont azt is felidézik, milyen sok művészeti irányzat nyilvánulhat meg a természetművészetben. A természettel alkotás lehet szürrealista (emberméretű fészekfüggőágy), lehet minimalista, konceptutális (mint pl. képkeret ágakból, a természet közepén), vagy avantgárd iróniával teli (álló gomba poénja egy lebegő erdei asztalon). Egy land art alkotás lehet átgondolt, formalista tervezésű (geometrikus fonalrajz, törzsekre szegezve, ág-híd konstrukció az erdő szélén) vagy nagyobb horderejű environment-képzés: kapu, portál, otthon, fal, perspektivikus díszlet – elvégre leendő tájépítészek alkottak, emberi léptékben is gondolkodnak. De van olyan, hogy a környezethez szorosabban kötődő, abból kiinduló intervenció születik, amikor nem egy külső elképzelésnek keresünk teret, hanem a meglévő elemekkel és az adott felállítással dolgozunk: arrébb teszünk egy-két füves parcellát, színesítünk egypár levelet stb. Ami pedig a land art belső mechanizmusát illeti, lehet benne spontán gesztus, frappáns humor, aprólékos, következetes kidolgozás komolysága, magyarázó szimbolika, de hordozhat kritikus tartalmakat is (pl. moha-tüdőből lélegző cigisdobozok máglyája). És persze adja magát a tüntető környezetvédelmi üzenetek narratívája. Bósban korunk fő problémájára reflektálva a diákok nagy része a természetvédelem jegyében próbált alkotni.

Bár, érdekes módon, ez utóbbi kategória nem mindig volt magától értetődően a land art része. Nézzük csak a műfaj kezdeteit: az Amerikában született irányzat a művészet áruvá válása és a hagyományos műtárgyképzés kimerülő sémái elleni reakció volt. Valójában két törekvés és minőség fúziójában valósult meg: egyrészt a környezet uralása, elfoglalása, egy bizonyos fajta humanista ideológia, másrészt pedig az erőszakmentes alkotás, pozitív értékek és érzelmek együttese. A fura felállítás valamiféle mitikus alkotási folyamatot idézett meg, amelyben az Ember majd rendet teremt a káoszból és harmóniát hoz a környezetébe, alakítva azt. Ez azonban nem annyira egyszerű, mint amilyennek hangzik. 

A modernista mítoszutópia, amelynek középpontjában az Ember és terve áll, ebben a formában nem valósulhat meg. Az anyaggal való munka ugyan mindig feltételez valamiféle elfogadást, a törvények betartását, a matéria tulajdonságaihoz való illeszkedést, de a land art az, amiben mindez igazán kitágul és spirituális dimenziót kap. A természetművészet talán inkább nevezhető természettel alkotásnak – ez együttműködés, partnerségi viszony. 

Nemcsak a környezetet alakítjuk, hanem az elképzeléseinket is; akár még a nagyon megtervezett, inkább környezetdizájnra emlékeztető land art esetében is kulcsfontosságú az együttműködés a természet külsőleg támasztott feltételeivel. Több ez, mint az adott anyagokhoz és méretekhez való alkalmazkodás: élő rendszerekről van szó, amelyeket nem lehet passzív nyersanyagként kezelni. Így például Michael Heizer pontosan konstruált, csöppet sem természetbe simuló alkotásainak a helyszín, a táj a művész saját bevallása szerint is esztétikailag szerves alkotóeleme. Robert Smithson nagy volumenű, sok anyagot mozgató munkáival, bármilyen geometrikusak legyenek, az entrópia és a – legalábbis emberi szemszögből nézve – véletlenek, váratlanok dimenzióját próbálja feltárni. Ebben a műfajban egy alkotó sem saját fennhatósága alatt cselekszik.

A bósi táborban a diákok az „otthon felejtettük az előre kidolgozott elemet”-től a tervek folyamatos alakításán, az ötletek újraértékelésén, a lemondáson és elfogadáson át jutottak el az alternatív inspirációig, a cselekvésig, a végeredményig – ez volt legalábbis az alkotási folyamatok legmeghatározóbb iránya, miután az akadályokkal szembesültek. Mert másképp hajlik a gally, elállnak a levelek, billeg az egymásnak támasztott két ág, a moha is saját törvénye szerint válik szét. A végeredmény pedig akkor harmonikus, ha a dolgokkal egyesülve a világ szerves részeiként alkotunk, rábízzuk magunkat a helyzetre, környezetünket tapasztalva, ízlelgetve (sokszor szinte csak a puszta létezésre koncentrálva – lásd Richard Long performatív munkásságát) hozunk változást.

 A természetművész aláveti magát a környezetnek, és elfogadja, hogy a változás, a beavatkozás elhanyagolható mértékű (és nem is fog fennmaradni). Viszont az összefüggésnek a paradoxon adja a magyarázatát: ennek ellenére – vagy inkább éppen ezért – is cselekszik. Csak ez által a változás által, lüktető cselekvésben lehet ő maga is része az állandóságnak. 

Nyomot hagy, de a nyom saját mulandósága, ezért nem is maradhat fenn; nyomot kíván hagyni, de nem erőszakosan, nem törtetve és nem hatalommal. Megadja magát (a képzelt uralmat), és társul a Természettel – amely így egyszerre vad és szelíd, kíméletlen és megnyugtató, hatalmas és kegyes.

Ungvári-Zrínyi Kata