A természet kalendáriuma (LXXIX.)

• 2013-12-06 15:13:49

• Kiss Székely Zoltán

A kiültetett apró virágú kis nefelejcstövek ma reggelig bírták. A nagy virágú árvácskák kevésbé fagytűrőek, még a hét elején megtörtek a dérütéstől. A napközbeni felmelegedés mutatta meg, hogy a jégkristályok széttörték sejthártyáikat: elfagytak. 

Dérütötte vadmurokkóró fényimádata

A kiültetett apró virágú kis nefelejcstövek ma reggelig bírták. A nagy virágú árvácskák kevésbé fagytűrőek, még a hét elején megtörtek a dérütéstől. A napközbeni felmelegedés mutatta meg, hogy a jégkristályok széttörték sejthártyáikat: elfagytak.

A dér akkor jön létre, ha a harmatpontja alá hűlt levegő a víz fagypontja, 0°C alatti hőmérsékletű felülettel érintkezik. A levegő párája kifagy, kicsapódik. Gyakori december eleji fagyos reggeleken. Létrejöttének fő oka, hogy a szilárd felszínek hőt sugároznak ki. Az árvácska meg a nefelejcs kis testecskéi bizony ilyenkor is hőt sugároztak – ez volt a vesztük.

Dérütötte táj – mondjuk. Bár legtöbbször zúzmara az.

A zúzmara kialakulása másképpen történik: ilyenkor az áramló, 0°C alatt, a túlhűlt köd különféle tárgyakhoz ütődve azokra ráfagy. Három fajtáját különböztethetjük meg. A finom zúzmara viszonylag vékony, könnyen lekaparható, sőt lerázható kristályos réteg, amely gyenge légáramlásban keletkezik és a tárgyak felszínét egyenletesen borítja. Általában –8°C alatti hőmérsékleten jön létre. A durva zúzmara mérsékelt erősségű szélben, –2 és –10°C közötti hőmérsékleten keletkezik. Ez a lerakódás a tárgyak szél felőli oldalán nagyon vastaggá nőhet és ilyenkor tollakhoz hasonló kinövések jellemzik, amelyek a széllel szembe néznek. Erősebben tapad a tárgyak felszínéhez. A jeges zúzmara tömören összefüggő, átlátszó réteget képez, s erősen tapad. Kialakulása 0 és –3°C között a legvalószínűbb, amikor a víz kifagyása lassabban megy végbe, így jobban be tud hatolni a résekbe, tömörebb réteget létrehozva.

Nézem a kelő Nap fénypászmáit e dérütötte vadmurok halott virágzatát még mindig ég felé emelő kóró takarásából. Legyen dér verése, avagy zúzmara didergetése, bizony itt a tartós hideg, már a hóra várunk.

Reggelente, ahogy átgyalogolok dérrel ütött virágágyások között, a kelő Nappal szemben, napok óta, a nyugati égbolton ott látom tündökölni Naprendszerünk legfényesebb bolygóját, a Jupitert. Ha negyedórával korább indulok, öt óra tájt, még az Ikrek két legfényesebb csillagában is gyönyörködhetem. A pszeudocsillag Jupiter fölött ott dölyföl Castor és Pollux. A Jupiter jelenleg éppen hátráló mozgást végez, vagyis a csillagok hátteréhez képest nyugati irányban halad: napról napra egyre inkább közelít az égperem vonalához. Fényessége most -2,6 magnitúdójú, átmérője 46 ívmásodperc. Nem csak fényes, de legnagyobbnak is tűnik a fényes csillagok között. Átmérőjét az éjszakai égbolton csak a Hold haladja meg, amely most a Kos és a Bika között vándorol. A kora esti ég legfényesebb égiteste pedig a Vénusz. Most még az Esthajnalcsillag a Nap után két órával nyugszik, de a hónap végére már látszólagos égi útján közelít központi égitestünkhöz, akkor majd csak másfél órával marad le a nyugta ideje a Napéhoz képest. Látszó nagysága akkorra meghaladja majd a Jupiterét, de mert a Naphoz közelít, szabad szemmel kisebb fényességűnek tűnik.

Égi sétánk után térjünk vissza dérütötte virágaink közé.

„Most kél a nap, egy árva fény

ébred zajtalanul,

a nyírfa árnya nőni kezd

s a törzsből messze nyúl.

 

Az árnyék nő, majd fogy, amint

sétál fölül a nap,

s a rőt homok úgy ég alul,

mint sárga óralap.

 

Így áll a fa s napóraként

időt, napot jelez,

árnyéka nem pihen, csak úgy,

ha néha ködbe vesz,…”

– írja Napóra című versében Hegyi Endre. A költő a kolozsvári egyetemen végzett 1942-ben. Verseit a Brassói Lapok, a Pásztortűz, az Erdélyi Helikon, az Utunk jelenteti meg. Költészetében a természet nosztalgiája kap hangot:

„Ó, nyírfa, furcsa óramű, –

akárcsak önmagunk

sorsát látnám tebenned ott, -

mi is úgy virradunk

 

s nyugszunk, amint a kéklapú

égen sétál a nap,

kimért utunk időt jelez

a föld, az óralap

 

fölött – időt, amely vígan

hozza a holnapot,

de megszakad, mihelyt egy árny

elfödi a napot.”

„Lux lucet, tenebris docet” – A fény megvilágosít, az árnyék megtanít – áll iskolánk napóráján a felirat. S gondolok az egykorvolt költőre, aki műfordítóként Coşbuc, Arghezi, Macedonski, Ion Pillat, Jebeleanu verseit ültette magyarra. Erdélyben kötete 1942-ben jelent meg utoljára. Fény és árnyék. A kettő elválaszthatatlan egymástól.

„Mária mondjad Lúciának…”

Folytatódik a nagyenyedi csízió dadogó szófutama.

Szűz Mária e hét vasárnapján üzeni Szűz Szent Luciának, 13-ára: Növeszd, növeszd a fényt. Feledés félhomályába ne engedd a fényre érdemesült életet.

A Nagyerdőről a főtér felé belopódzó szellő a Bolyaiak teréről felkapja a deret, nekiveri az iskola falának, s ráteríti az Ebhát kék aszfaltjára. Nem Somostető zúzmarája ez még. Csak dadogása a hónak. Játék. Luca-napi játék.

Luca székét magam is vinném boszorkánynézőbe: fényt és homályt lát(tat)ni.

Maradok kiváló tisztelettel:

Kiss Székely Zoltán

Kelt 2013-ban, december 7-én, egy nappal a Szeplőtelen fogantatás előtt.