Téboly a sötétben

• 2012-06-04 14:02:10

• Kaáli Nagy Botond

Mint arról korábban írtunk, a Conectact címet viselő rendezvénysorozatnak adott helyszínt a múlt héten Marosvásárhely. A projekt keretében Vásárhelyen mindeddig nem látott társulatok érdekes és minőségi előadásait tekinthette meg a nagyérdemű – olasz, brazil és lengyel utcaszínházi produkciókat követett két kőszínházi előadás.

Mint arról korábban írtunk, a Conectact címet viselő rendezvénysorozatnak adott helyszínt a múlt héten Marosvásárhely. A projekt keretében Vásárhelyen mindeddig nem látott társulatok érdekes és minőségi előadásait tekinthette meg a nagyérdemű – olasz, brazil és lengyel utcaszínházi produkciókat követett két kőszínházi előadás: Georg Büchner Woyzeckjének dél-koreai, mozgásszínházi feldolgozása és egy annál is érdekesebbnek ígérkező produkció: a Pekingi Opera művészei által alapított Contemporary Legend Theatre Lear királya – Wu Hsing-kuo, Kína egyik leghíresebb színművésze szereplésével. Shakespeare-klasszikus, kínai opera-előadásban, monodrámaként?! Nem lehetett kihagyni.

Sokan nem hagyták ki, szinte teljesen megtelt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nézőtere péntek délután. Az előadás kezdetére elsötétülő színtér fogadta őket, amelynek közepére egy fa rozettaszerű, kör alakú, óriási koronájának fényárnyéka vetült. A fény négy, jókora agyagszobortorzót is megvilágított, ezek között jelent meg Lear – hagyományos, igen díszes kínai viseletben, torzonborz hajjal, hófehér szakállal. Táncszerű, igen expresszív mozgását kínai zene kísérte, a király énekbeszéddel jelezte kilé-tét. Az előadás három felvonásra oszlott: az elsőben egy részben meg nem írt időben vagyunk, Lear bolyongásainak helyszínén. Bűnbánat és önmarcangolás – a király ráeszmél tetteire és megtapasztalja azok következményeit, de már késő. Recitatív énekbeszédét igen bonyolult, kissé túlzó, a hagyományos kínai táncból és harcművészeti elemekből összeszőtt gesztusnyelv kíséri, elnyújtott mozdulatokkal, sok ismétléssel, hosszan kitartott szituációkkal. A helyszínváltásokat sötét és villámlás jelzi, az önmagát, saját szűklátókörűségét és annak végzetes következményeit keleti stílű kibeszéléssel sajnáltató hős magánya átütő erejű. A második felvonás során Wu Hsing-kuo több szereplőt varázsol a színpadra. Itt kezdődik a tulajdonképpeni dráma, Shakespeare műve. A Lear királyt látjuk, narratív változatban, vázlatosan: a legfontosabb jelenetekből összeszőve, mégis kerek egészként. A szereplők elmesélik saját múltjukat, a drámában történő cselekvéseiket. Megelevenedik többek között az udvari bolond, Goneril, Cordelia, Edgar, Kent grófja, Gloster grófja. Wu Hsing-kuo díszes jelmezeket és kevés, de annál hatásosabb eszközt használ szereplői hitelességének megteremtéséhez. A kiszólásokat a lélek belső gyötrelmeit darabos és ugyanakkor leheletfinomságú koreográfiával kivetítő játék gazdagítja, az egyik szereplőből a másikba való átvedlésnek fontos szerepe van. Nem rejtett és gyors, hanem kitartott mozdulatsor, szinte rituálé jellegű – az időnek fontos szerepe van és az idő itt helyet ad az elmélkedésnek. Mindezt a sötét színpadra döntött és hol kőszikla, hol barlang funkciót ellátó agyagtorzók mellett gyönyörű fényjáték kíséri, miközben végig szól a(z élő-) zene. A szereplők saját történetüket sűrítik szavakba és mozdulatsorokba, a sorok sok Shakespeare-idézetet is tartalmaznak, meglepő harmóniában a keleti hagyományok ihlette környezettel. A fentieket gazdagítja több, gyönyörűen sikerült kép: a havazás-jelenet, avagy a tengerpart sziklái, amelyről a vak Gloster veti magát az óceánba. A harmadik felvonás visszatér a kezdetekhez. Ismét a tébolyodott, bolyongó, öreg Leart látjuk, aki pár mondatos, önostorozó monológgal búcsúzik. Szavai nem Shakespeare szavai, de tőmondatokba rejtett, a leglényegesebb kérdéseket boncolgató gondolatai szívbe markolóak. Ki ő és mi a világon a legfontosabb? Ki a legfontosabb? És miért élünk, ha ezt nem találjuk..? A kör bezárul. Lear története véget ér, a Wu Hsing-kuo által megformált szereplők elmesélték, színpadra varázsolták és el is hitették a történetet. Olykor keleti stílben elnyújtva, érzékszerveink, kultúránk számára szokatlan, de az idomulással egyenes arányban hitelessé váló, olykor-olykor igencsak megrázó módon és gesztusnyelven keresztül téve univerzálissá egy európai mondából eredő történetet. Amelynek lezárultakor az idős, lányai kegyetlenségébe beletébolyult király a sötétbe emelkedik. És a pár másodperces döbbent csend után felzúg a vastaps.