Ketten gurultak az augusztusi szürkületben: egy óvodásforma, kerek arcú kisfiú és egy ősz hajú, zömök férfi. A gyermek elöl állt a hajtányon, a kormányra támaszkodott, a felnőtt fél lábbal hajtotta a méretének nem éppen megfelelő járgányt. Látszott, hogy nem ez az első közös száguldásuk, és ahhoz sem fért kétség, hogy teljesen megbíznak egymásban. Ez valószínűleg alapfeltétele is volt annak, hogy ne csak akadálymentes, hanem élvezetes is legyen az utazás.
– Mi bevásárolni is mindig így megyünk, ha nem esik az eső, az esti rollerezés pedig kötelező program, Balázska lefeküdni sem lenne hajlandó, ha ez kimaradna. Ugye, te rosszcsont? – simított végig tekintetével Sándor az apróságon, amikor egyszer naplemente után találkoztam velük. A társalgás kedvéért az idős férfi leszállt a hajtányról, a fiúcska azonban rajta maradt, és hagyta, hogy a legközelebbi játszótérre ,,navigálják”. Ott aztán ő is lepattant róla, és a következő pillanatban már a csúszda tetejéről szemlélte a világot.
– Balázs igazából a párom unokája, de úgy érzem, egy kicsit az enyém is – árulta el beszélgetőtársam. – Nyáron, amikor bezár az óvoda, mi vigyázunk rá reggeltől késő délutánig vagy estig, most viszont, a ,,koronahelyzetnek” köszönhetően, már március közepétől nálunk tölti a nap nagy részét. Én, őszintén szólva, nem hiszek ebben a ,,világcirkuszban”, de annak örülök, hogy miatta többet foglalkozhattunk a gyerekkel. Azelőtt elég vadóc volt, mellettünk azonban szépen megszelídült, lecsendesedett. Ha majd ősszel visszamegy az óvodába, biztos nem lesz annyi panasz rá, mint eddig. Pedig soha nem voltunk szigorúak vele, mindketten tudjuk, hogy a szép szó és a türelem többet ér. Ha valamiért megmakacsolja magát, az esti fürdés vagy a délutáni alvás ellen tiltakozik, mondunk neki egy olyan mesét, amiből megérti, miért fontosak ezek a dolgok. Persze, mindig ő a főhős: a királyfi, aki ebéd után sosem dől le pihenni, és így pöttöm marad, vagy a szurtos kiskacsa, amely addig nem talál játszótársat, amíg meg nem mosakodik. A párom nyugdíjazásáig dadusként dolgozott, hihetetlen türelme van, tőle tanultam meg, hogy kell bánni a kicsikkel. Mivel saját gyermekem nem született, mindent az alapoktól kellett kezdenem. De hamar belejöttem a nagytataszerepbe.
– Sanyi tata, gyere, hajtsál! – hangzott fel a vékonyka hang egy nemrég lefestett hinta mellől.
– Vigyázz, nehogy odaragadj, Balázskám! – mérte fel a helyzetet az ősz hajú férfi, majd, miután meggyőződött róla, hogy nem fog már a festék, felültette a kisfiút. Ritmusosan hajtotta egy darabig, közben egyre biztatta, hogy mozgassa csak bátran előre-hátra a lábát és a felsőtestét, hogy a saját erejéből is sebességben maradjon. Amikor Balázska ráérzett a műveletre, és lelkesen gyakorolni kezdte, Sándor hátrébb lépett, hogy ő maga is letelepedhessen egy láthatatlan hintára, ami évtizedeket lendíti vissza az időben.
– Számomra a családalapítás sohasem volt vágyálom, a szabadságomat mindennél többre tartottam. A hölgyek jöttek-mentek, volt, hogy ugyanabban az időben kettő-három is akadt. De úgy érzem, nem hazudtam egyiknek sem, hiszen mindenik kedves volt nekem a maga módján, szépen, tisztelettel bántam velük, jegygyűrűt pedig egyiknek sem ígértem. A vendéglátóiparban dolgoztam, ott valamikor jó volt a kereset, borravalót is kaptam. Úgy éltem, mint Marci Hevesen, még bejárónőt is tartottam, így a háztartás gondja nem nyomasztott. Az sem zavart, hogy a régi cimborák sorra elköteleződtek. Szinte valamennyiük körül már egy-két gyerek is szaladgált, és én még mindig büszke agglegény voltam. Így ment ez az ezredfordulóig.
– Mi hozott változást? – szólaltam meg, mivel beszélgetőtársam hirtelen a gondolataiba mélyedt.
– A harmincéves osztálytalálkozó. A tíz- és a húszéves bankett valahogy elmaradt, így három évtized után akkor láttam viszont azokat a diáktársakat, akik időközben elköltöztek a városból, köztük a fiatalkori szimpátiámat. Mindig jó barátságban voltunk, de tizennyolc éves suhancként ennél többet hiába reméltem, őt ugyanis az orvosis fiatalemberek jobban érdekelték. Korán férjhez is ment egy nála idősebb úriemberhez. A találkozón aztán elmesélte, hogy elvált, és fontolgatja, hogy hazatér a szülői házba a székelyföldi kisvárosból, ahol a családjával élt. Annyira felvillanyozott mindez, hogy magam is meglepődtem a saját reakciómon. Megadtam neki a telefonszámomat, hogy el tudjon érni, ha segítségre van szüksége a költözésnél, aztán csak vártam és vártam. Évek teltek el így, és én lassan lemondtam arról, hogy valaha viszontlátom. 2007-ben következett be a nagy fordulat, amikor engem is elkapott az iwiw-őrület. Akkoriban vásároltam magamnak számítógépet, és az első internetes kalandozásom során egymás után ,,hajtottam fel” a közösségi oldalon a régi ismerősöket. Így akadtam rá újra a számomra legkedvesebb névre is. Kiderült, hogy ő is sokat gondolt rám az elmúlt időben, de úgy érezte, nem illendő, hogy annyi év után hívjon. Egy gyönyörű időszak kezdődött mindkettőnk életében, ami 13 esztendő alatt sem veszített a fényéből. Több mint tíz éve élünk együtt, és amikor az addig külföldön dolgozó lánya várandósan hazaköltözött a párjával – ráadásul éppen a szomszédunkban vásároltak lakást –, teljessé vált a család. Ennél többet nem is kívánhat magának egy igazi nagytata.
Balázska egy ideje abbahagyta a ritmusos lábmozgatást. Hangos ásítással jelezte, hogy ideje indulniuk. A férfi fürge mozdulattal emelte le a hintáról.
– Lehetek most én hátul? – érdeklődött a gyerek, miközben a közeli gesztenyefának támasztott hajtány felé indultak.
– Később, kicsim, később. Amikor akkora leszel, mint tata – magyarázta Sándor, aztán fellépett a rollerre, az apróság mögé. Szapora mozdulatokkal hajtotta, mint egy soha el nem fáradó, nagyra nőtt gyerek.
