Tárgyalóasztalhoz ülnek

Szükséges, hasznos, mondhatni magától értetődő kellene legyen, hogy az egészségügyi tárca tanácskozik a különböző betegségben szenvedők segítésére, érdekeik képviseletére létrehozott nem profitorientált betegszervezetekkel. Sokszor elhangzik a vád, hogy a döntéshozók figyelmen kívül hagyják az érintettek jogait védő szervezetek, esetenként akár a nagy gyógyszercégek álláspontját, vagy egyáltalán nem konzultálnak velük. Így születhettek olyan minisztériumi rendeletek, jogszabály-módosítások, mint például a 2009. évi 75-ös rendelet tavaly júniusban megjelent módosítása, ami a gyógyszerárak kiszámítására (csökkentésére) vonatkozik, és következményeként több száz orvosság heteken belül eltűnt a patikákból, a krónikus betegek pedig arra kényszerültek, hogy külföldről szerezzék be ezeket. (Jó példa a korábban is meglehetősen olcsó, ma is hiánycikk Digoxin vagy Isoptin, de még sorolhatnánk.) 

Közel egy évvel az intézkedés után a szaktárca képviselői a hónap második felében találkozni szeretnének a betegszervezetekkel. A tárgyalások az egészségügyi ellátáshoz, a különböző terápiákhoz való hozzáférés nehézségeiről, a lehetséges megoldásokról szólnak majd. Az elkövetkező két hét során a hemofília, a szervátültetés, a Parkinson-kór és a szklerózis multiplex, 

a hemodialízis, a májgyulladás, a HIV-fertőzés és a tbc, a ritka betegségek, a daganatos betegségek, a cukorbetegség témakörében tanácskoznak, ugyanakkor napirenden szerepel az olcsó gyógyszerek eltűnése, a „párhuzamos” gyógyszerkivitel. A szaktárca a hírek szerint ezúttal a nagy gyógyszercégeket is meghívta, velük külön tárgyal majd a rendszer problémáiról. Márpedig gond van elég. Aggasztó, hogy a szakemberek szerint például a vesebetegségekben szenvedők alig két százalékát diagnosztizálják, hogy egyre nő a vesebetegek száma. Ebben a betegségben is szükségesek lennének a szűrőprogramok – állítják a betegszervezetek. Évente több mint tízezer páciens kerül művesekezelésre, de sokan – főként az idősebbek – nem férnek hozzá az életfenntartó kezeléshez, a peritoneális dialízis is egyre kevesebb páciens számára válik elérhetővé, a magánosított hemodialízis-centrumok száma nem elegendő, a veseátültetések száma kevés. Gond, hogy a transzplantációs rendszer nem átlátható (egyesek szerint nem érdekünk a nemzetközi átültetési programokba bekapcsolódni), a cukorbetegek (főként gyerekek) problémái nem oldódtak meg, hogy nem egységesen alkalmaznak jogszabályokat, az egészségügyi szolgáltatásokhoz továbbra is korlátozva lehet hozzáférni, a screening programokra nem jut elég pénz... és még lehetne sorolni. A gondok egy része a rendszerbeli problémák korrigálásával orvosolható lenne, de erre nincs kellő akarat a döntéshozók részéről. Csak reménykedni lehet, hogy a szaktárca e nagy „össze-borulásban” nemcsak meghallgatja a betegszervezeteket, hanem érti is szavukat...