A beteljesületlen gyermekkori vágyakat
gyakran felnőttkorában igyekszik megvalósítani az ember (lánya). Ecaterina Andronescunak minden bizonnyal a plasztilin volt az álmai netovábbja, mert mi mással magyarázhatnánk, hogy tanügyminiszteri minőségében újra meg újra gyurmázni szeretne a kezébe adott, lágy anyaggal, amit hivatalosan – és méltánytalanul – tanügyi rendszernek neveznek.
A tárcavezető, korábbi három mandátumához hasonlóan, negyedszerre sem szűkölködik „jó” ötletekben. Legújabban többek között a tanévszerkezetnek üzenne hadat, azaz „reformot” – nem véletlen, hogy ettől a szótól már kicsinek és nagynak, diáknak és pedagógusnak borsódzik a háta –, és a vakációk lerövidítésétől, a két iskolai félév átszervezésétől a tanulók teljesítmé- nyének javulását, a funkcionális analfabetizmus megszűnését várná. Meglátásom szerint ez a formai újítás éppen annyit használna a tartalmilag sérült rendszernek, mint egy düledező háznak az új vakolat.
A miniszter asszony szerint attól „táltosodnának meg” az – egymást követő újítások közepette is régimódi és megterhelő – romániai oktatás fiatal résztvevői, ha még rövidebb szünetekkel zúdulna rájuk a nagyrészt elméleti, könnyen felejthető ismeretek áradata. A téli vakációt Andronescu két hétre szűkítené, így alig pár napjuk maradna a gyermekeknek az ünnepi nyüzsgés utáni pihenésre, és már kezdődhetne is a második félév, amiből három, három és fél hónap múlva lehetne csak felszusszanni a tavaszi vakáció két hetére. Nem új keletű – és a napokban egy román internetes oldalon újra megfogalmazódott – a pszichológusi szakvélemény, miszerint a stresszes félévzárás után hosszabb időre van szükségük a diákoknak arra, hogy felfrissüljenek, feltöltődjenek, és újult erővel teljesítsék az új kihívásokat.
Tény, hogy számos jobb vagy éppenséggel kiváló oktatási rendszerrel rendelkező országban, Angliától Németországig, kevesebb a szünidő, mint nálunk, de maga az oktatás – a miénktől eltérően – diákközpontú, kompetenciák fejlesztésére, gyakorlati, valóban hasznosítható tudás átadására, a csapatszellem kialakítására alapozott. Véleményem szerint ebben a minőségi különbségben rejlik a rendszer sikere, nem pedig a tanintézményben „leült” órák számában. A világ egyik legjobbjának tartott finn oktatási rendszerben például a romániai tanévkezdésnél jóval hamarabb, már augusztusban becsengetnek, mindössze kéthetes a karácsonyi és négynapos a húsvéti szünidő – igaz, a kettő között van még egy egyhetes úgynevezett karneváli szünet, és a nyári szünidő már június 1-jén elkezdődik, tehát 10-11 hetet tart –, de maga az oktatás menete a lehető legstresszmentesebb. Nemzeti kerettantervük a finneknek is van, de az illetékes hatóságok nem ellenőrzik folyamatosan annak teljesítését, sőt, a helyi tantervek továbbfejlesztésére, újítására biztatják a pedagógusokat, a diákoknak pedig átlagban napi négy tanórájuk van, ezt követően iskola utáni foglalkozásokon vagy szabadidős programokon vehetnek részt. A PISA-felmérések is kimutatták, hogy a tanítási órák száma és a jó teljesítmény között minimális összefüggés van, ezt bizonyítja a felmérések eredményei szerint élen járó finn oktatási rendszer is. Ezek szerint újra rossz helyen tapogatózik a miniszter asszony. De könnyen meglehet, hogy erre majd csak utólag – a következő tanév „levezénylése” után – jönnek rá a rendszer alárendeltjeinek – a diákoknak és pedagógusoknak – bőrén kísérletező „játékmesterek”.
