Táncszínpadon a Sárga rózsa

Lehet, hogy a sárga rózsáról ma már több embernek jut eszébe az Illés együttes egykori népszerű dala, mint Jókai Mór időskori kisregénye, de akár így, akár úgy, a Maros Művészegyüttes azonos című új bemutatója dugig töltötte a tágas termet március 28-án, és nem kétséges, ugyanúgy történik még jó sokáig, amíg ezt a sikerre termett produkciót játsszák. Jó volt a darabválasztás, még ha úgy is tűnhetett, hogy nagy erőpróba elé állítja az együttest, hiszen nem emlékszem, hogy valaha is megelevenítette volna ezt a különleges tájat, a magyar puszta világát és annak minden sajátosságát, népéletét, hangulatát, szokásrendszerét, íratlan szabályait, dalait, táncait, viseletét. De a Barabási Attila-Csaba vezette lelkes csapat sohasem riadt vissza a kihívásoktól, szeret tanulni, kísérletezni, tehetségét, tudását, professzionalizmusát hosszabb ideje táncszínházi előadásaival is bizonyította, miért ijedt volna meg éppen ettől a feladattól? Romantikus történet, benne balladai homályba komoruló dráma, kellő ármány és szerelem, feszültségkeltő szerelmi háromszög, erőteljes egyéniségek, színesen tarka népség-katonaság, sajátos természeti jelenségek, délibábos, sejtelmes hangulat, kell-e ennél több tényező a figyelem felkeltéséhez, fenntartásához? Költőinek tűnő kérdés, de ezúttal meg is kell válaszolni: szükség van egy hozzáértő alkotógárdára is, olyan szakemberekre, akik mindezt a színpadon érvényesíteni is tudják a képessége teljességét nyújtó együttessel. Az előadás zenei összeállítását is vállaló rendező-koreográfus Könczei Árpád, a dramaturg Györfi Kata, a jelmezeket jegyző trió – Soós Margit, Szász Zsuzsa, Szélyes Andrea –, a díszlettervező Csiszér Csilla, a táncoktató Majer Tamás, a rendezőasszisztens Könczei Villő, a tánckarvezető Farkas Sándor Csaba és Kásler Magda, a zenekarvezető Moldován Horváth István személyében ez a rátermett alkotói team meg is alakult. Nagy odaadással tette a magáét, és ami a legfontosabb, a főszerepekre is megtalálták a hitelesen alakító „játszó személyeket”, jelen esetben éneklő táncosokat. Klári, a címszereplő Gagyi Orsolya, s a kegyeiért versengő két nyalka csikós, Lacza Ferkó és Decsi Sándor életre keltője Biró Szabolcs, illetve Kovács Szabolcs Zoltán.

Aki olvasta Jókai művét, netán az abból készült filmek valamelyikét is látta, előnyös helyzetben van, azt is beleképzeli a majdnem tragédiába hajló szerelmi történetbe, ami a leegyszerűsített, lerövidített táncszínpadi változatból kimaradt, de az sem panaszkodhat, aki csak az előadás színes forgatagából ismeri meg az alföldi paraszti világot. Az ottani jellegzetes népi muzsika és dallamvilág, a tájegység különleges szokásai, néptáncai, a társadalmi rétegződéseket is érzékeltető pompás viselet olyan gazdagon, látványosan és vérpezsdítőn jelenik meg a színpadon, hogy azt hosszú ideig nem lehet elfelejteni. Előfordulhat, hogy a koreográfia nyelvét kevéssé ismerők között van olyan, aki a cselekmény folyamatában nem teljesen értette, hogy a nagyobb baj a bájital és a méreg felcseréléséből keletkezett. Talán valamelyik cifraszűr csodálatos dísze vonta el éppen a kritikus mozzanatról a figyelmét, vagy valamelyik huncut táncoslány magasra pördülő szoknyája, egészében viszont minden érthető, élvezhető lehetett elejétől a végéig mindenki számára. A nyílt színen a Hortobágy stilizáltan megjelenített Kilenclyukú hídja, amely később pár mozdulattal csárdává, rózsalugasszerű meghitt hellyé alakítható, egyből a történések közepébe vezeti be a közönséget, a színek, fények, árnyak játéka pedig az előadás hangulati hullámzását, a regényhősök érzelmi forrongását is előrevetíti. Ami pedig azután jön, az a művészegyüttes legjobb napjait juttatja eszünkbe. Fergetegesek a táncaik, abban is otthonosan mozognak, amiben máskor nem volt részük, a botos táncban. Feltételezhetően sokat kellett gyakorolniuk, az erőfeszítést palástolni tudták. A férfiak remeklését, az érzelmi libikókát botos ütemezéssel ritmizáló jeleneteket, a szertartásos toborzó, kaszárnyai mozzanatokat felüdítően egészítették ki a könnyed leánytáncok. Amikor kellett, lendületessé vált a produkció, amikor a történet úgy kívánta, elcsendesedett a színpad, a líra került előtérbe, vagy éppen a feszültség lett uralkodóvá. Magától értetődőn, természetesen, amilyen az élet maga. Ezt a közvetlenséget szolgálta az is, hogy a rendező színpadra vitte és a forgatagba keverte a most is jól teljesítő, nagy kedvvel muzsikáló zenészeket. Persze ének is bőven van az előadásban, ez is lendít a cselekményen, annyit azonban meg kell jegyeznünk, hogy még hiánytalanabb volna a kedvező összbenyomás, ha a fiúk is olyan tisztán, csengőn és mindenfajta feszélyezettség nélkül tudnának énekelni, mint a táncos lányok. Tánc és ének ma már annyira együtt jár, hogy erre is feltétlenül nagy súlyt kell fektetni. A vastaps viszont így is megérdemelten jutalmazza a Sárga rózsa valamennyi megszólaltatóját. 

Forrás: Maros Művészegyüttes