2024. november 25., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Réka tavalyelőtt karácsonykor jött utoljára boldogan haza. A feltámadás ünnepe lett volna a következő itthon töltendő, önfeledt időszak, a világjárvány azonban ellehetetlenítette az utazást.

– Ábel, a fiam akkoriban töltötte a 12. évét. Borzasztóan csalódott volt, hogy a szülinapjáról hiányozni fog édesanyám finomsága, az utánozhatatlan, marcipános Mama-torta. Az akkor tízéves lányom, Rebeka az itteni barátnőkkel való találkozást várta a leginkább, velük ugyanis interneten folyamatosan tartotta a kapcsolatot, úgyhogy az ő húsvétja is elég szomorkásra sikeredett – emlékezett vissza a harmincas évei végén járó édesanya, akihez több évtizedes ismeretség fűz.

– A kijárási tilalom első heteit azért elég jól viseltük – folytatta történetét Magyarországon élő pedagógus barátnőm –, a háromféle virtuális tanteremhez azonban túl szűknek bizonyult az életterünk. A hetedikes osztályommal egy hullámhosszra kerülni számomra amúgy is bűvészmutatvány, az otthon biztonságában, saját számítógépeik előtt pedig természetesen még jobban elengedték a lovakat a srácok, és akkor képzeld még oda a velük szinte egykorú hatodikos fiamat és a negyedikes lányomat. Nekik szintén megvoltak a maguk gondjaik és a velem szembeni elvárásaik ebben az új, gubancos helyzetben. Szóval rövid idő alatt úgy éreztem, becsavarodok, ha sokáig tart még ez a többdimenziós küzdelem. Aztán, csodák csodája, mégsem ez történt.

– Hanem? – szólaltam meg, mikor Réka végre tartott egy lélegzetvételnyi szünetet.

– Egy reggel arra ébredtem, hogy teljesen nyugodt vagyok, és biztos voltam benne, hogy semmi nem fog kizökkenteni ebből az állapotból. Ha hiszed, ha nem, napokig teljes összhang volt bennem, és mintha még a külső körülmények is megszelídültek volna. Aztán persze, újabb kilengések következtek, de azokat már valahogy sokkal magabiztosabban éltem meg. Rengeteget gondolkoztam azon, hogy mi idézhette elő a bennem lezajlott változást, ilyen békés, elfogadó ugyanis csak kislánykoromban voltam nagymamám, édesanyám édesanyja közelében. Ő abban az évben költözött a fenti világba, amikor én Szegeden elkezdtem az egyetemet. Hosszú ideig bántott ez az egybeesés, mert – mivel rendkívül szoros volt a kapcsolatunk, gyakorlatilag ő nevelt fel –, azt gondoltam, hogy a távozásommal, azzal, hogy már semmilyen szinten nem kellett rólam gondoskodnia, dologtalanná tettem idelent. Évekbe telt, mire ettől a meggyőződésemtől szabadulni tudtam, de akkor is maradt bennem némi neheztelés magammal és a világgal szemben. Tavaly tavasszal, váratlan lecsillapodásom időszakában azt hittem, hogy ezt is sikerült végképp leküzdenem. De pár hónap múlva, valamikor augusztusban villámcsapásként ért a hír, hogy édesanyám is elkapta a koronavírust, kórházban van. Tudod, a válásom után gyakran kérdezgette, hogy miért nem költözöm haza a gyerekekkel. Milliószor elmagyaráztam neki, hogy ők már abba a másik világba születtek, nekik ott van a természetes közegük, ráadásul pár szót ha tudnak románul, úgyhogy nagyon elveszettek lennének itt, az én imádott szülővárosomban. Mégis, amikor anyukám betegségéről értesültem, csak az járt a fejemben, hogy hallgatnom kellett volna a jó szóra, s akkor minden másként alakul. A legrosszabb az egészben a tehetetlenségből eredő félelem volt. Tudtam, hogy hiába indulok útnak a két gyerekkel, vagy – segítőkész szomszédokra bízva őket – akár nélkülük, arra sem lesz lehetőségem, hogy bár egy pillanatra találkozzam édesanyámmal. Az orvosával felvettem a kapcsolatot, és pár hét múlva, amikor végképp elfogyott az önuralmam, mégis hazabuszoztam. Mintha csak erre várt volna édesanyám, két nap múlva ő is a „legfelsőbb emeletre” költözött. Azután elvágták nálam a „filmet”. Anyukám régi barátnője állt mellém, ő vette le rólam az ügyintézéssel kapcsolatos terheket, és lelkileg is igyekezett erősíteni. Igazi pótszülő volt számomra azokban a napokban, én meg egy elveszett hatéves. Mindig hálás leszek neki a jóságáért. Arról, ami a dermesztően gyors és személytelen temetés után következett, nincs sok tudásom, azt sem tudom pontosan felidézni, hogyan utaztam vissza Szegedre. Csak Ábel arca maradt meg tisztán az emlékezetemben, amikor elmondtam neki, hogy a nagyival ezután már csak az álmaiban beszélgethet.

– A tavalyelőtti szenteste óta most jöttetek először mindhárman haza? – váltottam látszólag hirtelen témát, mert a beszélgetésnek ez a mozzanata elviselhetetlen intenzitással vetített elő bennem egy más körülmények között, de hasonlóképpen megélt pillanatot.

– Igen, most. Világítani – mondta Réka alig hallhatóan. – A 14 éves nagyfiam hihetetlen érettséggel fogadta a mamával való „másfajta” találkozás lehetőségét. A mobiltelefonjával világított nekem és a húgának a református temetőben lassan emelkedő úton, ahova a szürkületben nem ért el a mindenfelől üzenő mécsesek fénye, és – ahogy kiskorában a sosem látott, csak régi történetekből ismert dédszüleinek –, a nagymamájának is ő gyújtotta meg egyenként a gyertyákat. A lányom csendben, gondolatait jól elrejtve állta végig a közös pillanatokat. Máig sem tudom, mi játszódott le benne, arra viszont ő is rábólintott, hogy jövő novemberben újra elhozzuk ide a gyertyáinkat. És persze addig is még többször, ha ez a ködös járványhelyzet megengedi.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató